„MIÉRT KELL A RJAZANYI VÁNYÁNAK TEÉRTED HARCOLNIA?” – II.A LÁBJEGYZETEK-1

MEGJEGYZÉSEK:

(1)  A Dnyeszter-mellék – a Dnyeszter bal partján elterülő régió. Lakóinak valamivel több, mint egyharmada moldáv, a többi ukrán és orosz. 1924-ben, Szovjet-Ukrajna keretein belül, azokban a térségekben, ahol a moldáv lakosság aránya számottevő volt, létrehozták a Moldáv Autonóm Szovjetköztársaságot.

1940 júniusában a szovjet kormány visszakövetelte az 1812 óta Oroszországhoz tartozó, ám Románia által 1918 elején orvul elfoglalt és bekebelezett, Besszarábiaként ismert területet. Ehhez hozzácsapta Ukrajnától a Moldáv Autonóm Szovjetköztársaságot, így hozva létre a Moldáv Szovjetköztársaságot.

Formailag még a szovjet idők járták, amikor, 1989-ben, Moldáviában egy jobboldali, román tudatú (főként értelmiségiekből álló) körhöz került a hatalom, akik célként határozták meg a Romániához történő visszatérést. A Dnyeszter-mellék zömben szláv lakossága azonban nem akart román uralom alá kerülni. Ezért 1990-ben kikiáltották előbb a Dnyeszter-melléki szovjetköztársaságot, majd, egy évvel később, a Szovjetunió széthullásakor, a Dnyeszter-melléki Moldáv Köztársaságot (PMR), Tiraszpol székhellyel. 1992-ben a kisinyovi kormány katonai és rendőri erőket küldött az elszakadt köztársaságba, hogy erőnek erejével visszatereljék Moldáviába. A kalandor akció véres kudarccal végződött a kisinyovi kormány számára, amely röviddel később (az 1994-es választásokon) meg is bukott. (Ma ismét ezek az erők vannak hatalmon.) A PMR-ben 1996-ban, majd 2006-ban is népszavazást tartottak a terület jövőjéről. Mindkét alkalommal a lakosság a 90 százalékot messze meghaladó arányban (2006-ban 97 %-kal) erősítette meg: önálló államot akarnak – azzal, hogy az utóbb majd csatlakozik Oroszországhoz. (Ami bajos, mivel a két állam nem határos egymással. Ha a „Nagy-Novorosszija” terv sikerülne, ez közvetlen területi összeköttetést teremtene Oroszország és a PMR között. Moszkva azonban láthatóan nem kapkod az ötletért.

Kisinyovban a legutóbbi elnökválasztáson egy reformszocialista politikust, Igor Dodont választották meg államfőnek. (Akinek mostantól meg kell küzdenie a románbarát, jobboldali kormánnyal.) Az új államfő szakított elődeinek románbarát politikájával, és új konszenzust keres a tiraszpoli vezetéssel. Láthatóan moszkvai támogatással: Dodon már régóta Moszkva első számú favoritja Moldáviában.)

(2)  A krími orosz beavatkozást Putyin azzal indokolta: biztosítani kell, hogy az ottani nép szabadon, külső kényszerektől és fenyegetésektől mentesen, dönthessen arról, hogy vissza akar-e térni Oroszországoz. (Putyin, saját, utólagos bevallása szerint, mielőtt a beavatkozásról döntött volna, egy titkos közvélemény-kutatáson felmérte: a helyi lakosság tud és akar-e harcolni ezért a jogáért. Miután erről meggyőződött, látott hozzá a kétségkívül zseniális terv végrehajtásához.)

Azok az aggodalmak, hogy az új kijevi rezsim netán erőszakkal meg fogja akadályozni a nép szabad véleménynyilvánítását, messze nem voltak alaptalanok. Azokban a napokban egyre láthattuk, hogy Kijevből szerterajzó szélsőséges különítmények hogyan törik le sorra, országszerte, a nép tiltakozó mozgalmait. Putyint is megrázta ukrán szélsőséges fegyvereseknek a Kijevből hazatérő krími tüntetők autóbusz konvoja ellen intézett véres és brutális támadása (amikor is hét embert meggyilkoltak). Ami előrevetítette: mi vár a Krím orosz lakosságára, ha a junta náluk is felülkerekedik. Ehhez még hozzá kell venni: A KRÍMBEN 20 EZER FŐS UKRÁN HADSEREG ÁLLOMÁSOZOTT – annyi, mint messze egyetlen más ukrajnai megyében sem.

(3)  A levelet (amelyet Vitalij Csurkin, Oroszország állandó ENSZ-képviselője a Biztonsági Tanács ülésén is felolvasott) Viktor Janukovics, az ország akkor még törvényes, bár posztjáról erőszakkal már eltávolított elnökeként 2014. március 1-én írta, és ebben az orosz csapatok segítségnyújtását kérte a törvényes rend helyreállításában. Putyin akkor még határozott álláspontot foglalt el: nem hajlandó elismerni a juntát (maximum halaszthatatlan napi ügyekben áll szóba velük), az ország törvényes államfőjének pedig még mindig Janukovicsot ismeri el. Erre hivatkozva kért – és kapott – felhatalmazást az orosz parlament felsőházától, hogy szükség esetén az orosz csapatokat a határokon túl is bevethesse. A mindmáig érthetetlen fordulat valamikor 2014. április közepe táján következett be – azzal, hogy Genfben hajlandó volt egy asztalhoz leülni a junta képviselőjével. Április végén visszavonatta az ukrán határról az abban a hónapban már másodszor odavezényelt csapatokat (kb. 35 ezer főről volt szó). Tette ezt annak dacára, hogy Kijevben már kitűzték az ATO-nak nevezett katonai büntető hadjárat kezdetének dátumát (május 2.), de április közepétől, második felétől a Donbassz mind több településén fegyveres összetűzések robbantak ki a felvonuló, benyomuló ukrán hadsereg, illetve az akkor még nagyrészt fegyvertelen civil lakosság között.

(4)  A reményeket táplálta, egyrészt, Putyin 2014. március 18-i beszéde – amit annak a szerződésnek az ünnepélyes aláírása alkalmából mondott, amelynek értelmében a Krím-félsziget, illetve Szevasztopol városa újraegyesülnek Oroszországgal. Nagy beszéd volt, óriási beszéd! – történelmi beszéd is lehetett volna, ha Putyin tartja magát ahhoz, amit abban a beszédben mondott. Putyin – akkor úgy tűnt – végre leszámolt Oroszországnak az Egyesült Államokkal kapcsolatos illúzióival. Kemény értékelése szerint az USA felrúgta, lábbal tiporta a nemzetközi jogot, annak uralmát – és a vadnyugati kocsmák ököljogát honosította meg a nemzetközi politikában. OROSZORSZÁG MOSTANTÓL AZ AMERIKAIAK SZABÁLYAI SZERINT JÁTSZIK MAJD. Amit úgy lehetett érteni: ha érdekei úgy kívánják, vagy az ellenféllel elszaladt a gyeplő, Moszkva sem fogja visszatartani magát. Utólagos olvasatban: felméri, hogy a Donbassz védelme érdekében teendő erélyes lépései csakugyan annyira fenyegetik-e a világbékét, VAGY MAGA IS MEGENGED MAGÁNAK ESETENKÉNT EGY-EGY HARCIASABB FELLÉPÉST. Ma már számos külpolitika szakértő sürgeti: legyen már végre az orosz külpolitika erélyesebb, támadóbb – ha úgy tetszik, agresszívebb. KÜLPOLITIKÁVAL FOGLALKOZÓ EMBEREKNEK a világtörténelemből, a nemzetközi kapcsolatok történetéből illene tudni: A BÉKE ÉRDEKÉBEN IDŐNKÉNT ODA LEHET, ÉS ODA KELL CSAPNI, ha az ellenfél másból nem ért. «Addig üsd a vasat, amíg meleg» – tartja a szólás. Nos, a Krím «elvesztése» után/miatt a Nyugat «a padlón» volt. Egy újabb csapásra – hogy, t.i. Oroszország kiragadja a junta karmai közül az életveszélybe került Donbasszt – A NYUGAT, ABBAN AZ ÁLLAPOTÁBAN, ALIGHA TUDOTT VOLNA ÉRDEMBEN REAGÁLNI. A szankciókról pedig már sokan elmondták: azoknak semmi közük sem a Krímhez, sem „a minszki megállapodások be nem tartásához.

A másik: az orosz sajtó akkoriban eufóriában, a mennyországban volt. „Amerika, a NATO gyáva, Ukrajnáért úgysem mernek majd háborúzni”; „Meg sem állunk Berlinig, Párizsig, Londonig vagy New Yorkig”; „Alaszkát is visszavesszük” – harsogta akkoriban, diadalittasan, az orosz sajtó. Aztán egy szép napon minden megfordult. A tegnapi Háry Jánosok másnap riadtan nyüszítettek: „beavatkozni a Donbasszban? Isten őrizz! Az maga a világháború!” Ma is ezzel a hülyeséggel etetik a népet.