„MIÉRT KELL A RJAZANYI VÁNYÁNAK TEÉRTED HARCOLNIA?” – I.

Időről időre hallom, amint honfitársaim a donyeckieknek fölteszik azt az ostoba kérdést: „Miért köteles a Ványa, Rjazanyból, teérted harcolni?” Ha a kérdés a hivatásos orosz hadsereg egy katonájára vonatkozik, akkor az a kérdés, hogy „köteles-e, vagy sem”, föl sem merülhet. Ebben az esetben Ványa a hadsereg főparancsnokának az utasítását hajtja végre. Ezzel összefüggésben a Donbassz lakóiban teljes joggal vetődik fel a kérdés: miért vetették be a Dnyeszter-melléken (1) az orosz békefenntartókat? Hogy van az, hogy Dél-Oszétiának nyíltan a védelmére keltek? Miért hajtották végre – megvédendő az ottani lakosság véleménynyilvánításának (2) a szabadságát – azt a krími különleges műveletet, amivel megsértették mind az ukrán törvényeket, mind pedig azt, a nemzetközi jogban lefektetett elvet, hogy a krími népszavazáshoz hasonló szituációkban „tartózkodni kell a külső beavatkozástól”? Miért vetették be az orosz csapatokat Szíriában, ahol fiaink esnek el a szentséges arabokért, akiktől pedig még csak oroszbarát véleménynyilvánítást sem vártak el? Mert hiszen Janukovics írásban kérte orosz csapatok bevetését (3)?

Ám ha „a Rjazanyból való Ványán” egy orosz önkéntest értünk – akkor, már elnézést, mikor mondtak olyat a donyeckiek, hogy értük oroszországi önkéntesek kötelesek harcolni? Egész idő alatt, amíg Donyeckben voltam (2014 júliusától 2015 márciusáig), ilyen marhaságot én egyetlen ottani lakostól sem hallottam.

Igen, az emberek fölteszik maguknak a kérdést: miért van az, hogy az egyiket nyíltan támogatják – ám a másikat támogatni vagy nem merik, vagy nem akarják? Miért nem éltek az alkalommal, amikor Ukrajnának mindössze ötezer tényleges katonája volt, a Nyugat pedig nem akart katonai segítséget nyújtani? Az ellenség fölötti győzelem után miért kötöttek vele fegyverszünetet? Miért ismerték el a kijevi hatalmat? Miért adták vissza az egymilliárd dollár értékű fegyvereket a Krímből? Miért támogatták, minden lehetséges módon a fasiszta Ukrajna gazdaságát? Ezek a kérdések azonban az Orosz Föderáció nevű államhoz, és nem az egyszerű, rjazanyi Ványához szólnak. Ha ez a Ványa önkéntes volt, és eljött a Donbasszba, ő ezt nem azért tette, mert hogy valakiért neki harcolnia kellett volna. Hanem azért jött ide, mert, először is, számára nem léteznek olyan határok, amelyek elválasztják egymástól az orosz nép egyes részeit. Vagyis nem arról volt szó, hogy Ványának valamiféle kötelezettségei lettek volna Petyával szemben. Más szóval, nem arról volt szó, hogy az orosz állampolgárnak valamiféle kötelezettségei lettek volna a Donbassz lakóival szemben. Itt az orosz nép egységéről volt szó. Másodszor: ő is, miként a helyiek is, hitt Vlagyimir Vlagyimirovics szavainak: itt a legnagyobb megosztott népről van szó. És az államfő védelmet ígért minden orosznak – mindenkinek, aki az egységes Orosz Világhoz tartozónak érzi magát.

Egyébként sok oroszországi önkéntes a krími forgatókönyv megismétlődésében reménykedett: abban, hogy az események majd a hivatásos hadsereg védelmében történnek majd (4). És ez így van rendjén. A donyeckiek nemhogy soha nem követelték, de még csak nem is kérték azt, hogy az egyszerű orosz állampolgárok közül bárki is fegyvert fogjon. Hangsúlyozom, ITT AZ EGYSZERŰ ÁLLAMPOLGÁROKRÓL VAN SZÓ. Az rendjén valónak számít, ha valaki segítséget kér egy másik államtól. Egy egyszerű állampolgár azonban nem köteles bárkiért is harcolni. Ez minden egyes ember számára saját akaratból történő választás dolga. (5) Azok, akik ezzel a bődületes marhasággal vádolják a Donbasszt, valójában azt maguktól találták ki, maguk is vádolták meg ezzel. Most pedig kéjesen elgyönyörködnek saját agyszüleményükben. Ha megkérdezem azokat a honfitársaimat, akik állítólag aggódnak az orosz önkéntesek sorsa iránt: mit tettetek azért, hogy segítsetek rajtuk. Küldtetek-e netán akárcsak egyetlen kopejkát is, hogy ezek az önkéntesek, sebesülésük után, gyógykezeltethessék, rehabilitáltathassák magukat? A válasz részükről általában ez: „Segítse őket az állam”. Ennyiből áll hát az önkéntesekért való aggódásuk.

Valójában az orosz önkéntesek úgy kellenek nekik, mint a hátukra a púp. Csak arra jók, hogy beleköthessenek a donyeckiekbe, és valamennyire is megpróbálják igazolni minszki árulásokat. És ez az igazság. Az orosz nyárspolgárnak nincs szüksége az orosz önkéntesekre. Legföljebb azért emlegetik őket néhanapján, hogy a témával kapcsolatban spekulációkba lehessen bontakozni. Amikor Moszkvában, a Szaharov Központban kiállították a Donbassz elleni büntető expedíció „hőseinek” a portréit, ez ellen csak a Donbasszban folyó háború veteránjai, és egy maroknyi, nem közömbös ember emelte föl nyilvánosan is a szavát. És mindezt a sokmilliós Moszkvában! Amikor viszont ugyanebben a Moszkvában beindult az iPhone-7-ek árusítása, több százezer ember verődött sorokba.

És a könyveink? Azokat kiknek írjuk? A helyiek már így is sok mindent tudnak arról, ami azokban a könyvekben meg van írva. Nem – ezeket a könyveket, kedves honfitársaim, önöknek írjuk. Hogy kopogtassunk eszük, szívük zárt ajtaján. Hogy elmondjuk az igazságot a háborúról. Hiszen nagyon sok könyvünk nyílt forgalmazásban van, elérhetők az interneten. Önöknek azonban, hogyan, hogy nem – minden mindegy.

Gondolom, az ilyen „kiművelt emberfőket”, a Nagy Honvédő Háború példáit felidézve, nem árt emlékeztetni egynémely axiómákra:

  1. Kezdetnek: 1941–45-ben az ország hadat üzent az orosz népet megszállni akaróknak.

    2. Mozgósítást hajtott végre. Ugyanakkor nem hagyta, hogy az orosz nép megszállói és gyilkosai mozgósításokat hajtsanak végre, ily módon is segítve a megszállók legalizálását. (6) Nem mondogatta azt a lakosságnak, hogy nem muszáj harcolni a megszállók ellen.

  2. A megszállók által elfoglalt területekről is jöttek el menekültek. Sok-sok menekült. És nem küldték őket vissza, hogy tovább dolgozzanak a megszállók javára.
  3. Ugyanakkor, 1941 és 1945 között nem tárgyalgatott az orosz nép megszállóival. Győztes csaták után nem kötött fegyverszüneteket (7), nem szolgáltatta vissza a haditechnikát (8), nem ismerte el a megszálló hatalmat, nem támogatta a fasiszta Németország gazdaságát (9).
  4. 1941 és 45 között nem mondogatták azt a megszállás alatt élő oroszoknak, hogy szabadítsátok fel magatokat saját magatok.
  5. 1941 és 45 között egyetlen megszállt terület sem tudta önmagát felszabadítani.

    Vagy például: 1920 végére a Vörös Hadsereg létszáma 5,5 millió fő volt (Szovjet-Oroszország lakosságának nem több mint 6 százaléka). Közülük 2,4 millió volt csak a harcoló alakulatok létszáma. Vegyék továbbá figyelembe, hogy a hadsereg létszámának tetemes részét nem önkéntesek tették ki, hanem akiket tervszerűen besoroztak. (10) A Fehér Hadsereg létszáma sem haladta meg soha az események összes résztvevőjének 5 %-át. A parasztság döntő többsége inkább távol maradt mindenféle harci cselekménytől. Katonai statisztikák szerint bármely háborúban normának számít, ha a hadseregben 5 százaléknyi önkéntes szolgál. Ha ez az arány 10 százalék, az már egészen jó. Az „udvarias emberek” (11) ez esetben maradhattak volna a hajóikon, és onnan figyelhették volna, hogy a Krím saját magától hogyan fogadja a megszállókat. Nem pedig partra szállni a legkorszerűbb haditechnikájukkal. Azért, hogy – miként a főparancsnok kifejezte magát – a „nacionalizmus műjégpályájává” változzon.

    Értsenek meg ez egyszerű igazságot: egy állammal csak egy másik állam állhat szemben. Ha azt gondolják, hogy ha valaki, csatlakozván a népfelkelőkhöz, rögtön kiváló harcossá válik, nagyon tévednek. 2014 tavaszának végén, nyarának elején a népfelkelők közötti áldozatok nagy számának az okai között volt tapasztalatlanságuk, illetve az volt, hogy az emberek a hadviselés legelemibb készségeivel sem rendelkeztek. Csak az állam képes arra, hogy rendesen megszervezzen egy nemzetőrséget, annak tagjait kiképezze, ellássa minden szükségessel. Március-áprilisban az állam részéről ezzel kapcsolatban jóformán semmi sem történt, habár lett volna erre elegendő idő. Csak akkor ébredtek mindennek tudatára, amikor a lövedékek már Rosztov megye területére kezdtek hullni. És csupán csak nagyon adagolva nyújtottak katonai segítséget. És nem abból a célból, hogy felszabadítsák a junta által elfoglalt területeket. Hanem hogy az ukrán partnereket visszatereljék a tárgyalási folyamatba (12). De most nem a politikáról, hanem az emberek közötti viszonyról beszélünk.

Az ilyen vádaskodóktól meg szeretném kérdezni: és nálunk, az országban csakugyan minden rendben van? Maguk, személy szerint, mit tettek Oroszországért – azon túl, hogy munkába járnak, zabálnak, alszanak, az Interneten ülnek, elmondva másoknak, hogyan kell helyesen fölkelni – és hagyják magukat meglopni? A szemünk előtt nőtt meg az oligarchák száma a 2000-es hatról mostanra kilencvenhatra. A maguk szeme láttára történt, hogy ennek a 96 oligarchának az együttes vagyona, a Forbes magazin adatai szerint 2016-ban 37 %-kal nőtt. És mindezt egy elnyomorodó lakossággal a háttérben. A szemük láttára alakult ki egy olyan ország, amely abszolút függ az ásványi kincsek exportjától. Például 2015-ben csupán a kőolajtermékek eladása adta az Orosz Föderáció teljes exportjának 51,3 %-át. És ebben még nincs benne a többi ásványi nyersanyag. Maguknak egy olyan miniszterelnökük van, aki – az oligarchák gazdagodásának közepette azt mondja önöknek: „Pénz – az ugyan nincs, de tartsák magukat.” (13)

És azt tudják-e, hogy éppen az elnök az, aki a miniszterelnök személyére javaslatot tesz az Állami Dumának? A jelölt személyére tett javaslat előerjesztésétől számított egy héten belül az Állami Duma megvizsgálja az Orosz Föderáció Elnöke által a kormány elnökének személyére tett javaslatát. Azt követően, hogy az Állami Duma harmadszor is elutasítja a kormány elnökének személyére tett jelöléseket, az Orosz Föderáció elnöke maga jelöli ki az orosz kormány elnökét, majd feloszlatja az Állami Dumát, és új választásokat ír ki. Az Orosz Föderáció Alkotmányának 83. cikkelye értelmében Oroszország elnökének joga van arra, hogy a kormány ülésein elnököljön.
Az Orosz Föderáció Alkotmányának 115. cikkelye értelmében Oroszország elnöke hatályon kívül helyezheti a kormány határozatait és rendeleteit, amennyiben azok ellentétesek az államfő utasításaival. Az önök hallhatólagos beleegyezésével azonban a 19 éves Liza Peszkova (14) francia állampolgár vált – mint ezt ő maga mondta – a krími „hajógyártás” irányítójává. Abban viszont nem hiszek, hogy az államfőt valamiféle „ötödik hadoszlop” gátolná abban, hogy leszámoljon a saját szóvivőjével, és nemzetileg orientált emberekkel vegye körül magát. Érdekes: hogyan, hogy nem, az „5. hadoszlop őt abban nem akadályozza, hogy beleártsa magát a Krímbe és Szíriába, vagy szétkergesse a neki nem tetsző tüntetéseket. Még nem is olyan régen nemigen emlegette bárki is „az ötödik hadoszlopot”. Ma viszont már a ház előtti padon üldögélő öregasszonyok is erről beszélnek. Az embernek az a benyomása támad, hogy „az ötödik hadoszlopról” szóló infókat valakik bedobták a népnek – hogy azután a kormány minden vétkét erre a bizonyos „ötödik hadoszlopra” lehessen fogni. Mert ki szokta legelőször kiáltani: „fogják el, tolvaj!”? Ugye, hogy maga a tolvaj. Ebből az elvből kiindulva nem nehéz kitalálni, hogy kik azok, akik mindent az un. „ötödik hadoszlopra” fognak rá.

A legfontosabb, amit meg kell értenünk: „az ötödik hadoszlop” kizárólag olyan emberekből áll, akik befolyással vannak Oroszország bel- és külpolitikájára. Vagyis, a hatalom birtokosaiból. Semmiféle navalnijoknak, kaszjanovoknak, nyemcovoknak és a Nyugat egyéb liberális talpnyalóinak nincsenek olyan, a hatalmat befolyásolni képes eszközök a kezeikben, mint amilyenek az elnök kezében vannak.

Az orosz elnök kertelés nélkül kijelentette: „Ha úgy vélném, hogy számunkra a totalitárius, vagy a tekintélyuralmi rendszer a megfelelőbb, akkor egyszerűen megváltoztatnám az Alkotmányt. Mint tudják, ezt könnyű keresztülvinni. Ehhez még csak egy össznépi szavazás sem szükséges. Elég lenne ezt a döntést keresztülvinni a parlamentben, ahol nekünk több mint háromszáz szavazatunk volt.”

Kedves „internet-hazafiak”. Az önök szeme láttára adják bérbe a kínaiaknak, fillérekért, a Bajkálontúl és a Távol-Kelet földjeit. Kínába pedig viszik az orosz fegyverek garmadát. A szemük láttára engedték át Kazahsztánnak Szibéria egy részét. A listát lehetne még folytatni, de ennyi is elegendő, hogy érzékeltessük a kialakult helyzetet. Azt mondják, hogy van erős hadseregünk? Először is: azzal, hogy abszolút függőségben vagyunk a nyersanyagexport révén, nincs is olyan sok köszönet ettől a hadseregtől. Egy ilyen állam, a csövekért cserébe (15) kész lesz nem hogy fegyvereket, de még technológiát is áruba bocsátani – ami már folyamatban is van. Másodszor is, az oligarchikus állam azért tart fenn erős hadsereget, hogy a külső és belső beavatkozásokkal szemben megvédje az oligarchák aktívumait. Adott esetben pedig ugyanez a hadsereg a néppel szemben fogja megvédeni az államot. Tolsztoj ezzel kapcsolatban igen találóan jegyezte meg: „Összegyűltek a népet kifosztó gonosztevők, egybegyűjtöttek katonákat, bírákat, hogy azok védjék orgiájukat – miközben ők tivornyáznak”. És mindezt a legyőzhetetlen és nagy orosz népről szóló dallamokkal a háttérben. És ugyanazok húzzák a talp alá valót, mint akik meglopják ezt a népet. Sikerült is megvezetniük magukat. Gratulálok, uraim. A népet már nem is térdre kényszerítették, hanem abba a bizonyos pózba.

 

De miért is használom azt a szót, hogy „magukat”? Mert e cikkem csak azokról szól, akik nem értik ezeket a dolgokat. Akik másokat hibáztatnak, ahelyett, hogy saját magukba néznének. Ahogy mondani szokták: a saját szemünkben még a gerendát se vesszük észre, míg másokéban a szálkát is rögtön kiszúrjuk. Pedig attól, hogy másokat hibáztatunk, az életünk még nem lesz jobb. Manapság népszerű kifogás, hogy – úgymond – mindenről a zsidók tehetnek. Pedig a zsidók nem hibásak: ők olyanok, amilyenek. És ezt még csak nem is titkolják.

 

Nem, mindenért mi magunk vagyunk a felelősök. Mert hagyjuk, hogy így bánjanak velünk.

Azt szeretném, hogy mindazok, akik kioktatják a Donbasszt arról, hogy hogyan kell helyesen fölkelni; akik az „1941-1945. Megismételhetjük!” matricával a szélvédőjükön közlekednek, kimennének az utcára, és legalább egy napig álljanak az esőben. Egy napig! Az esőben! Még csak lövészárkokat sem kell ásniuk. Lássák, ahogy mellettük egy lövedék darabokra tépi szét bajtársaik testét. Tegyék meg hát: álljanak ki egy napra az esőre, és vegyék le, a francba, a hülye matricájukat! A háború az nem ugyanaz, mint a hetvenedik évforduló alkalmából megrendezett díszszemle. A háború: meggyulladt emberek, letépett végtagok, tönkrement életek. A maguk hazafisága csak addig tart, amíg tudják, hogy magukat megvédik az Orosz Föderáció Fegyveres Erői.

Igaza volt Sztrelkovnak (16), aki megmondta: ha a krímiek is látták volna a háború minden borzalmát, akkor ugyanúgy viselkedtek volna, mint a donbassziak. Most nem szólok a tüntetésekről, vagy arról, amikor a tereken emberek gyepálták egymást (17). Ugyanaz történt a Donbasszban is: ott is egymásnak estek emberek (18) ott is voltak tüntetések, közigazgatási épületeket is elfoglaltak és a páncélozott csapatszállító járműveket is feltartóztatták. Én a valódi háborúról beszélek: amikor lélektanilag erre nem készült emberek először hallották a lövedékek robbanását, amikor „Grádokkal” (19), tankokkal, a légierővel lőnek, bombáznak. Ez egy olyan szörnyű, pusztító erő, amit a tévében nem lehet visszaadni. Az emberek mindenütt egyformák. Elég volt már az egymás kölcsönös hibáztatásából. És, ahogy látom, sokan a holt hősöket szeretik látni. Isten bizony, mint valami necrophilia. Ha nem haltál meg, ha nem vettél részt a Minszkben folyó boszorkányszombaton (20), akkor gyáva ember vagy. Ha meghaltál, akkor viszont hős vagy. Én viszont azt mondom: hála istennek, hogy Igor Ivanics él (21). És magukkal ellentétben ténylegesen segít azokon, akik arra rászorulnak. Vagy azokon, akik megszenvedték a minszki partnerséget. (22)
,
Apropó, Krím és Donbassz. Valahogy nem hallom polgártársaim sirámait a Donbasszal kapcsolatban. A Krím nekik csak azért kell, mert az üdülőhely. Az orosz államnak arra kell, hogy elhelyezze ott haditengerészeti támaszpontját (23). A nyárspolgárnak viszont pihenőhelyként van rá szüksége. Több, mint biztos vagyok abban: ha a Krímnek nem lenne tengerpartja, déli, szubtrópusi éghajlata, gyönyörű természete, olyan egyedülálló helyei amelyeket érdemes fölkeresni – nos, akkor honfitársaim túlnyomó többségének a Krím eszébe sem jutna. Úgyhogy, krímiek, nem ti kelletek nekik, mint emberek, mint nép – hanem a ti szép félszigetetek. Íme, ez az ő „hazafiságuk”.

És utoljára még valami. Amikor olyanok között folyik a vita, akik kénytelenek magukon tűrni a minszki árulás minden gyönyörét, illetve a minszki egyezkedés hívei között, az utóbbiaktól – ha a „Minszk-2” javára szóló érveik már kifogytak –, olvashatok ilyesmiket: „Mit panaszkodsz? Eredj harcolni, és hallgass!…” Vagy valami efféléket. Pedig mi is panaszkodunk. Mi oroszországi önkéntesek is panaszkodunk a minszki disznóságok miatt. Hát hogyne, amikor kétszer is elvették tőlünk a győzelmet: Ilovajszknál, illetve Debalcevónál?  Nem vagyunk robotok, ott nekünk a harcban bajtársaink estek el, békés civilek, gyerekek, öregek – emberek vesztették el hozzátartozóikat, az otthonukat, a jobb jövőben való reményüket.

 

Az ilyenektől megkérdezném: nem gondolkodtak-e el azon, hogy a meggyőződésből harcoló nemzetőrök többsége otthagyta a hadsereget (24) – de készek visszatérni, ha lemondanak a minszki „fegyverszünetről”. Mert miért is harcoljanak? A politikusok közötti partnerségért? Az Ukrajnán belüli különleges státuszért? (25) Azért, hogy a frontvonal az adott helyen megmerevedjen, az ukránok pedig, mintha mi sem történt volna, folytathassák az ágyúzásaikat? Száz százalékig garantálom, hogy önök nem engednék el hozzátartozóikat a háborúba. Azon egyszerű okból, hogy aki csak egyszer is átesett egy tüzérségi támadáson, azt nem viszi rá a lélek arra, hogy másokat elküldjön a háborúba. Magukat, megelőzés céljából kivinném az előretolt állásokba. Ott helyrerázódna az agyuk. Amikor azt mondják – főleg a minszki összeesküvéssel párhuzamosan –, hogy „eredj és harcolj!”, az olyan mintha azt mondanák: „hogy dögölnél meg”, „legyél már öngyilkos”, vagy hogy „a halálodat akarom”. Maguk, tulajdonságaikat tekintve még csak nem is hoholok (26), hanem még náluk is rosszabbak. Nos, rendben, ha ilyesmit engednek meg maguknak, akkor az a nagy kérésünk: lesznek szívesek megadni az elérhetőségeiket: lakcím, telefonszám, fénykép – hogy föl lehessen ismerni magukat. Hiszen bármi megeshet. Például az, hogy az az ember, akinek ezt tanácsolta, nagylelkűségénél fogva teljesíteni akarja majd, és fogja is, a maga kérését, és elmegy a háborúba. És ha életét adja a minszki „partnerségért”, akkor a családtagoknak tudniuk kell majd, hogy ki tanácsolta hozzátartozójuknak azt, hogy ezt tegye. Meglehet, föl kívánják majd keresni önt, és személyesen „megköszönni” önnek a „hasznos” tanácsot. Ez így lesz fair. Részemről ennyi.

 

https://petr195912.livejournal.com/245073.html

 

*          *          *

(És egy videó, amely a nézőt szembesíti azzal: mit mondott Putyin még a kelet-ukrajnai konfliktus kezdeti időszakaiban a határon túli orosz honfitársak megvédéséről. És mit mond, mit tesz napjainkban, ebben a kérdésben.)

https://youtu.be/RLygkGX20pc

Advertisements

One thought on “„MIÉRT KELL A RJAZANYI VÁNYÁNAK TEÉRTED HARCOLNIA?” – I.

  1. Pingback: Site Title

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

w

Connecting to %s