MI A KELET-UKRAJNAI KONFLIKTUS (DONBASSZ) HÁTTERE?

I. AZ ELŐZMÉNYEK

1. A Szovjetunió felbomlásakor Ukrajna a nemzetépítésnek a, vélhetően a saját maga számára is váratlanul nehéz, feladatával került szembe. Akármit is talál ki most az ukrán délibábos történészek hada, UKRAJNA 1991 ELŐTT – leszámítva a polgárháború néhány esztendejét – SOHA NEM VOLT FÜGGETLEN ÁLLAM. A cári, majd a szovjet időkben ez igazából föl sem tűnt.
Márpedig egy új állam összekovácsolása, a nemzetépítés olyan feladat, amelynek végrehajtása során óhatatlanul magasba csapnak a nacionalizmus, a sovinizmus, az idegengyűlölet hullámai. Dúsan tenyésznek a nemzeti mitológiák és a rájuk épülő „nemzetegyesítő eszmék”.

Az orosz állam kezdeteikor, a protoorosz fejedelemségek laza koalíciójaként üzemelő Kijevi Nagyfejedelemség a keleti szlávság még többé-kevésbé azonos nyelvvel, azonos nemzettudattal rendelkező, már akkor is hatalmas területen elterülő országa volt. A mongol támadás, a 250 évig tartó mongol-tatár hódoltság korában a korábban is laza szerkezetű ország széthullott. A mai Ukrajna területét 1360 táján a litván nagyfejedelemség hódította meg. Az ily módon lengyel uralom alá került hajdani protooroszokból idővel egy új nemzet kezdett formálódni, amelyben a XIII. századi protoorosz nyelv, a lengyellel és egyéb más nyelvekkel keveredve egy új nyelvvé kezdett alakulni. Objektívebb (mint az ukrán délibábos, mind az orosz mitologikus történelemszemlélettől mentes) történészek szerint, nagyjából a XV. század végére kialakult az ukrán nemzet. Az is csak inkább a mai Ukrajna keleti és középső részén.

A lengyelek által uralt mai Ukrajnában 1648 és 1654 között nemzeti felszabadító harc indult, amiben Bogdan Hmelnyickij hetman az oroszok segítségét kérte. Az 1654-es perejaszlavli szerződésben a kozákok Oroszország védőuralma alá helyezték magukat, és hűséget esküdtek a moszkvai cárnak.

1654 után indult meg – TÖBB LÉPCSŐBEN, MINTEGY „TOLDOZVA-FOLTOZVA” Ukrajna későbbi területének kialakulása. Az 1770-es években, Lengyelország felosztásakor, került (az orosz uralom alá került) Ukrajnához a jobbparti Ukrajna legnagyobb része. Délen Oroszország ellenőrzése alá vonta a Fekete-tenger északi, északnyugati partjait, a Krímet, sorra alapítva a mostani nagy városokat (Ogyessza, Nyikolajev, a Krím, az Azovi-tenger menti kikötő- és iparvárosok). A kapitalista átalakulás kezdetével nagy iparvidékek jöttek létre, közöttük (Szentpétervárt leszámítva) az akkori Oroszország legnagyobb iparvidékével, a bányászatáról, kohászatáról és nehéziparáról mindmáig nevezetes Donyec-medence (oroszul: Donbassz). A hatalmas mértékű iparosítás alaposan átrendezte Ukrajna déli és keleti részeinek etnikai összetételét: a hatalmas birodalom minden részéből özönlött oda a munkát kereső emberek tömege. A legkülönbözőbb nemzetiségűek voltak – az orosz nyelv kötötte össze őket. A helyben élő ukrán lakosság is jórészt eloroszosodott (maximum valami keveréknyelven beszélnek). UKRÁNNAK VALLJÁK UGYAN MAGUKAT, DE TUDATUKAT NÉZVE INKÁBB OROSZOK. Ez a proletár vidék a munkásmozgalomnak is fellegvára volt – ezért erősen a tudatukba ivódtak annak, illetve a szovjet korszaknak a hagyományai. Főleg a szovjet hadsereg, a Nagy Honvédő Háborúban a Szovjetunió népei által aratott győzelem emléke (amely mindmáig összefűzi a széthullott hatalmas ország polgárait, nagyon sok posztszovjet nép nemzeti azonosságtudatává válva).

Ukrajna nyugati, északi részei viszont inkább maradtak meg agrárvidéknek. Ahol a lakosságnak is más volt a tudata: erős maradt a paraszti-kispolgári tudat. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelmével az új, szovjet-ukrán vezetés, gyanakodva is nézett Ukrajnának arra a másik részére. A szovjet vezetés A 20-AS ÉVEK ELEJÉN hozta meg azt, az időközben végzetesnek bizonyult döntését, amellyel – erősítendő a paraszti-kispolgári Ukrajnában a „proletár komponenst” – AKARATUK ELLENÉRE FELSZÁMOLTA, ÉS UKRAJNÁBA TAGOLTA BE AZ ONNAN KIVÁLNI AKARÓ, ÖNÁLLÓ KÖZTÁRSASÁGOT ALAPÍTÓ, OROSZ TUDATÚ NAGYIPARI PROLETARIÁTUS ÁLTAL KIKIÁLTOTT KRIVOJ-ROGI – DONYECKI NÉPKÖZTÁRSASÁGOT. Ahol mindmáig az orosz nyelv használata a természetes.

1939 szeptemberében – az összeomlott Lengyelországtól – a Szovjetunió elvette/visszavette Galíciát. A Kijevi Oroszország összeomlása után (1240-es évek) GALÍCIA MINDEN TÖRTÉNELMI, SZELLEMI, KULTURÁLIS KAPCSOLATA MEGSZAKADT AZ „OROSZ VILÁGGAL”. Létrejött a helyi ukránoknak egy valamiféle torz szellemi örökségű, mindent és mindenkit gyűlölő, ugyanakkor valamiféle önálló létre képtelen, ám mindentől és mindenkitől elnyomott közössége.

NYUGAT-UKRAJNÁBAN FELSZABADÍTÓKKÉNT FOGADTÁK A HITLERI NÉMETORSZÁG CSAPATAIT, vad zsidóüldözésbe, etnikai tisztogatásokba kezdtek (a háromnapos lvovi pogrom 1941 június végétől, a maga mintegy ötezer áldozatával, vagy 80-100 ezer nyugat-ukrajnai lengyel lakos minden képzeletet felülmúlóan borzalmas lemészárlása 1943–44-ben. 1942-43-ban olyan nácibarát tömegrendezvények képeit láthatjuk, amilyenekre még a Hitler-szövetséges Magyarországon sem voltak példák.

2015. május 9. (a fasizmus fölötti Győzelem Napja előtt, ami ma Ukrajnában immár tiltott ünnep) előtt fogadta el az ukrán parlament azt a törvényt, amellyel ezek a hóhérok (Sztepan Bandera, Roman Suhevics – akinek immár aggastyán korú fia, Jurij Suhevics az ukrán parlament korelnöke) az ukránok szabadságáért és függetlenségéért folytatott harc legnagyobb hősei közé emelkedtek (nagyjából mintha nálunk a nyilasokat ismernék el ilyeneknek).

1942. OKTÓBER 14. – A NÁCIK OLDALÁN HARCOLÓ UKRÁN FÉLKATONAI ALAKULATOK MEGALAKÍTÁSÁNAK ÉVFORDULÓJA – MÁRA AZ UKRÁN FEGYVERES ERŐK NAPJÁVÁ AVANZSÁLT.
Ukrán „honleányok” felvonulása az „SS Galiccsina” megalakulása alkalmából (1942. október 14.)

(Az utódok mai preferenciái):

E bizonyos „hadsereg” vörös-fekete zászlaját mára a Munkácson is elhíresült Jobb Szektor használja – a zászló, egyébként, az ország nemzeti zászlajával együtt lobog a kijevi parlament előtt.

Visszatértek a náci korszak kötelező köszöntései. Olyanok, mint „Dicsőség Ukrajnának! / A hősöknek dicsőség!” „Ukrajna mindenek felett!” „Kommunistákat/ruszkikat a bitóra!” A fasiszta ukrán segédhadseregben volt szokásban a mindenkire kötelező, kollektív ugrabugrálás is („Aki nem ugrál, az moszkál (muszka, ruszki)”. A videó végén új orosz tank próbája jelzi: a keleti szomszéd tudatában van a veszélynek):

Hát, „csak” ennyi különbség van az ország nyugati és keleti fele között! (Egy ukrán parlamenti képviselő felesége, kisleánykájukkal. Miközben a junta által ellenőrzött területeken fasiszta suhancok rendszeresen megtámadják a Győzelem Napját ünneplő veteránokat, és a velük egyetértőket.)

A nyelvi-etnikai különbségek, ellentétek mellett is EZ AZ, AMIBŐL KELET-, ÉS DÉL-UKRAJNA OROSZ, OROSZAJKÚ, OROSZ MENTALITÁSÚ LAKÓI NEM KÉRTEK ÉS KÉRNEK!
A Majdan idején, néhány nappal a tüntetések kezdete után, A NYUGAT-UKRAJNÁBÓL ÉRKEZETT MINTEGY 3000 SZÉLSŐSÉGES FEGYVERESE VETTE ÁT AZ ESEMÉNYEK IRÁNYÍTÁSÁT.

(Ezek a fegyveresek ma hatalmon vannak. Kép az „Azov” terrorbrigádról, amely ma az ukrán belügyminisztérium afféle halálbrigádja):

A MAJDAN ELŐTÖRTÉNETE

1954-ben volt az elején említett perejaszlavli szerződés 300. évfordulója. Ebből az alkalomból Nyikita Hruscsov, az SZKP KB akkori, ukrán származású főtitkára, egyetlen tollvonással Ukrajnának adta a Krím-félszigetet. Ahol mindenféle nemzetiség van – csak éppen ukrán nincs (legföljebb azok, akik 1954 óta oda betelepültek). Bár ennek akkortájt, végső soron még nem volt eget rengető jelentősége – a szovjetköztársaságok közötti KÖZIGAZGATÁSI határoknak alig volt nagyobb jelentősége, mint nálunk a megyehatároknak, érzelmileg mégis roppantul kellemetlenül érintette a lakosságot az idegen köztársaságba való szakadás. És ami a lényeg: LÉPÉSE AZ AKKORI ALKOTMÁNNYAL, A TÖRVÉNYEKKEL IS ELLENTÉTES VOLT. Amikor tehát a lakosságnak 2014. MÁRCIUS 16-ÁN VÉGRE MÓDJA VOLT NÉPSZAVAZÁSON VÉLEMÉNYT NYILVÁNÍTANI – EZZEL CSAK EGY TÖRTÉNELMI IGAZSÁGTALANSÁGOT ORVOSOLTAK.

(2014. március 16. – a krími népszavazás utáni éjszaka. Ezt a túláradó boldogságot, örömujjongást nem lehet sem megjátszani, sem „a megszállók szuronyaival kikényszeríteni”):

(Pedig a trianoni békeszerződés nálunk Sopront – Ödenburg néven, az újonnan létrejövő Burgenland szövetségi tartomány székhelyeként – már Ausztriának adta. Az 1921. december 14-i népszavazás mégis orvosolta a Sopront és a hét környékbeli települést ért történelmi igazságtalanságot. Pedig tudjuk, hogy a népszavazás kierőszakolásában gróf Lehár Antal és Ostenburg Gyula különítményeseinek, illetve a „Rongyos Gárdáknak” is részük volt. Ezek többet tettek a nálunk maradt települések visszatéréséért, mint a Krímben jelen lévő orosz alakulatok.

Arról még a későbbiekben lesz szó, hogy a fasiszta puccs tavaly februári győzelme után miért robbant ki Kelet- és Dél-Ukrajna orosz lakosságában az elemi erejű tiltakozás. Egyelőre legyen elég annyi: A FÜGGETLEN UKRAJNA 23 ÉVE – BÁRKI, BÁRMIT IS MONDJON, A NEMZETÉPÍTÉS SZEMPONTJÁBÓL KUDARC VOLT. A Szovjetunióban még egységesnek tűnő tagköztársaságban szinte azonnal megjelentek a repedések az ukrán függetlenség 1991. augusztusi kikiáltása nyomán. A FELTÖRŐ UKRÁN NACIONALIZMUS NEM EGYESÍTETTE, HANEM ALÁÁSTA A MÉG KIALAKÍTANDÓ, TÖBB RÉSZBŐL ÖSSZEFÉRCELT ORSZÁG NEMZETI EGYSÉGÉT. Nem tudták kezelni – valószínűleg nem is akarták – a problémákat. EGY MINDEN ÍZÉBEN RECSEGŐ-ROPOGÓ, A SZÉTESÉS PEREMÉN TÁNTORGÓ ORSZÁGBAN KÖNNYEBB DOLGUK VAN, UGYANIS, AZ ORSZÁGOT A RABLÓLOVAGOK KORÁT IDÉZŐEN FOSZTOGATÓ OLIGARCHÁKNAK. Egy-egy rész esetleges kiszakításával pedig korlátlan urakká válhatnak a maguk szemétdombján.

A nemzeti egység ügyének a kegyelemdöfést a 2014. februári puccs adta meg, amely azt kevés, még megmaradt konszenzust is brutálisan felrúgta, szétverte, vérbe fojtotta, ami 2014 februárja előtt még megvolt. Ha egy ország egyik része hadsereggel, terrorbrigádokkal, repülőgépekkel, tankokkal és páncélosokkal, aknákkal, rakétákkal – közöttük ballisztikus rakétákkal –, nemzetközileg is tiltott fegyverekkel (kazettás és foszforbombák) ront az ország egy másik részére, ott már annak a fajta föderális átalakításnak az esélye is odavész, amely még megmenthette volna az ország területi egységét.

Senki sem tett annyit Ukrajna szétveréséért, mint a náci junta – és annak gazdái, az azt éppen Ukrajna területi egységének jelszavával támogató Nyugat.

II. A KONFLIKTUS KÖZVETLENEBB KIVÁLTÓ OKAI:

AZ 1991 ÓTA FÜGGETLENNÉ VÁLT UKRAJNA TÖRTÉNETE – AZ UKRAJNA TERÜLETÉN LÉVŐ AUTONÓMIÁK FOLYAMATOS NYIRBÁLÁSÁNAK, AZ AUTONÓMIÁK MEGTAGADÁSÁNAK A TÖRTÉNETE. (A mostaninál sokkal kevésbé fasiszta kormányok uralma alatt is). 1991: a kijevi kormány ignorálta az autonómiát igénylő kárpátaljai, illetve az autonómia bővítését igénylő krími népszavazás eredményeinek elismerését. 1995: a kijevi kormány megtagadta a Donbassztól a kért autonómiát (noha ott is népszavazás döntött erről). 2000: a kijevi kormány ignorálta az autonómia bővítését igénylő újabb krími népszavazás eredményét. 2001: hatásköri vita támadt, amikor a krími autonómia – dacolva a kijevi központi kormány tilalmával – „államfőt” is választott az autonóm tartomány kormánya és parlamentje mellé. 2005: a kijevi kormány elmozdította – le is tartóztatta – a krími autonómia államfőjét. A félsziget e miatt kibontakozott tiltakozó népmozgalmának letörésére szélsőséges nacionalista suhancokból álló különítményeket szabadított a félszigetre, amelyek le is törték annak ellenállását. (FIGYELEM! EZ KÉSZÜLT MEGISMÉTLŐDNI 2014-BEN IS – csak éppen az egyébként nacionalista, Nyugat-barát Juscsenkó-kormánynál százszor inkább uszító, véres szájú, frissen győztes náci junta részéről. MINDEZ ELVONULT A KRÍM, A DONBASSZ NÉPÉNEK A SZEMEI ELŐTT. AMIKOR – döbbenten, rettenten figyelve a Majdan véres eseményeiről érkező tudósításokat.

A különleges rendőri egységek VÉDEKEZNI voltak kénytelenek a „békés tüntetők” rohamaival szemben.

Egyikük kigyulladt a rá dobott Molotov-koktéltól (szerencsére társai gyorsan eloltották a tüzet. A kép azonban emblematikussá lett.)

Mindez azzal párosult, hogy a három hónapi véres, erőszakos zavargások, a törvényes államfő elűzése után hatalomra került fasiszta junta első dolga volt, hogy eltörölje a 2012-ben elfogadott, igen progresszív nyelvtörvényt, amely helyreállította a kisebbségeknek azt a jogát, hogy anyanyelvüket szabadon használhassák. Ez még Nyugaton is visszatetszést váltott ki (Orbán Viktor a külföldi vezetők közül az elsők egyikeként bírálta ezt a lépést. Látva a negatív nyugati visszhangot, a junta gyorsan visszakozott. De nem végleg: napjainkban ismét előkerült a terv. Ennek egyik első lépése volt a hírhedt ukrán oktatási törvény (annak is a 7. cikkelye). Az ismét csak negatív külföldi visszhang láttán a kijevi rezsim csak lassította a törvény végrehajtását. 2023-ra azonban a felső tagozatoktól kezdve már csak az ukrán lesz az oktatás terve. De már napvilágra kerültek azok a tervek is, hogy a kisebbségek számára az általános iskola legelső napjától kezdve sem lesz anyanyelvi oktatás. A hajdan inkább orosz nyelvű Kijevben bezárták a legutolsó orosz iskolát is. Az ukránok által négy éve megszállt Mariupolban a még megmaradt néhány orosz iskola ősztől már nem indíthat új első osztályokat.

Mindezt előre megérezték Ukrajna orosz nemzetiségű, illetve oroszajkú lakosai. Donyeck, 2014. március 7. – tömegtüntetés. Az emberek „Oroszország, Oroszország!” kiáltásai legalább annyira hallatszanak segélykérésnek, mint az anyaország iránti vonzalom megnyilvánulásának:

Akik három dolog miatt tüntettek: 1. tiltakoztak a törvénytelen kijevi hatalomátvétel ellen; 2. követelték, hogy az orosz maradjon meg második államnyelvnek, illetve az oroszok lakta megyékben legyen hivatalos nyelv; 3. Ukrajna alakuljon át föderatív állammá.

Majd megtapasztalva az új, a törvénytelen náci junta kompromisszum-készségének teljes hiányát, erőszakkal való fenyegetőzéseit, illetve a tényleges erőszakot is látva (a krími tüntetők elleni Korszuny-Sevcsenkói pogrom rémületes képeit, a Donbassz egyes városaiban már április közepe óta tartó katonai összecsapásokat, a 2014. május 2-i ogyesszai borzalmat.

(Szlavjanszk lakói a puszta kezükkel próbálják feltartóztatni a város felé nyomuló ukrán tankokat. A hős város 84 napig tudott ellenállni az ukrán ostromnak: a remélt orosz segítség híján azonban a túlerő győzött.)

A harcok során az ukrán hadsereg foszforbombákat is bevetett.

A borzalmas mészárlás színtere: az ogyesszai szakszervezeti székház főlépcsőháza:

Ugyanakkor a fasiszta hatóságok nem a tömeggyilkosokat, hanem az áldozatokat kezdték üldözni, letartóztatni. Nem kevesen már négy éve ülnek, előzetes letartóztatásban – miközben a hatóságok képtelenek bármiféle épkézláb vádat emelni ellenük. Jelena Bondarenkó korábbi ukrán parlamenti képviselő asszony a Bundestag előtt:

https://www.youtube.com/timedtext_editor?action_mde_edit_form=1&v=9pFR0GeVjGE&lang=hu&bl=vmp&ui=hd&ref=player&tab=captions

Előzőleg a követelések radikalizálódtak: az emberek már nem elégedtek meg Ukrajna föderatív átalakulásával: teljes elszakadást akartak. És 2014. március 16-án, illetve május 11-én) a Krím, majd a Donbassz (Donyeck és Luganszk) népe is, a lábával szavazott Ukrajna addigi területi egységéről.

(Mindhárom népszavazáson jelen voltak, Magyarországról a Jobbik megfigyelői, akik szabályszerűeknek ismerték el a népszavazásokat.)
(„Támogatja-e Ön a Luganszki Népköztársaság állami önállóságáról szóló jogszabályt?)”A népszavazáson a választópolgárok mintegy 80 százaléka vett részt. Közülük több mint 90 százalék az önálló államra szavazott.

Előzőleg a kijevi junta, annak ügyvezető államfője, Alekszandr Turcsinov 2014. április 7-én meghirdette az un „Terrorellenes Műveletet” (ATO). (Az idén márciustól – ledobva a fügefalevelet, föltárva a valós helyzetet, Porosenkó „elnök” átminősítette a büntető expedíciót „Az Egyesített Erők Műveletévé”, vagyis leplezetlenül katonai akcióvá (jóllehet az ukrán alkotmány is tiltja a hadsereg bevetését belpolitikai konfliktusokban).
Alekszandr Turcsinov, akkor a parlament újsütetű „elnöke”, egyben „ügyvezető államfő”

Mivel még a junta is húzódozott a testvérgyilkos háborútól, a CIA vezérigazgatója (álnéven, hamis papírokkal), majd április 21-én maga Joe Biden alelnök is Kijevbe látogatott – kifejezetten abból a célból, hogy a rezsimnek MEGPARANCSOLJA az ATO elindítását. A Rand Corporation nevű „biztonságtechnikai tanácsadó” cég pedig a kijevi kormány részére készített tanácsadó feljegyzésében ajánlotta: 1. a lakott települések ágyúzásának négy fázisát; 2. SZŰRŐ (értsd: koncentrációs) TÁBOROK FELÁLLÍTÁSÁT az elfoglalt települések mellett. Mindez mostanra meg is valósult az ukrán szoldateszka által elfoglalt városok, települések mellett. A junta győzelmének esetére tízezrek kivégzését tervezik, százezrekre várnak börtönök és koncentrációs táborok. A többieket pedig elűzik a vidékről, hogy házaikat, földjeiket elfoglalhassák a Nyugat-Ukrajnából érkező telepesek. E TERVEKBŐL KIJEVBEN NEM IS CSINÁLNAK TITKOT.

A junta ármádiája a hadviselés legalább annyira gyáva, mint kirívóan kegyetlen formáit alkalmazza. Jelena Bondarenkó volt képviselő asszony erről ezt mondta a Bundestag meghallgatásán (igaz, ő ukrán városoknak nevezi az önmagát önállósított két népköztársaság településeit):

https://www.youtube.com/timedtext_editor?action_mde_edit_form=1&v=LalwUCobwsc&lang=hu&bl=vmp&ui=hd&ref=player&tab=captions

Gyakran lövik a lakott településeket „Grad” sorozatvető rakétákkal

Még az annál is pusztítóbb „Uragan”rakéta

Gyermekek találták a játszótéren ezt a lövedéket:

Az ukrán légierő 2014. május 26-án először bombázta Donyecket. Egy héttel később Luganszkot (a kormányépületet) támadták, kazettás bombával. Az épület előtt elhaladó, illetve a szemközti parkban sétáló emberek közül nyolcan áldozatul estek, mintegy húszan megsebesültek. 2014. október 20-án Donyeckre RÖVID HATÓTÁVOLSÁGÚ BALLISZTIKUS RAKÉTÁT LŐTTEK KI.

A Luganszk elleni, 2014. június 2-i támadás:

Tocska-U rakéta Donyeckre. 2014. október 20.

2014. július elején a junta hadserege támadásba lendült, és jelentős területeket foglaltak el. A frontvonal közvetlenül Donyeck, a főváros határáig húzódott, és ott van mindmáig. Augusztus utolsó harmadában a néphadsereg ellentámadásba ment át – amit azonban hamarosan leállított és befagyasztott a „minszki fegyverszünet”. Debalcevó felszabadítása volt a néphadsereg utolsó nagy támadása 2015. január-februárjában. Azóta a frontvonalak befagytak (mintha Lavrov orosz külügyminiszter szándékosan a népköztársaságok vesztét akarná). A néphadseregeknek nemhogy a lakosság, de még önmaguk védelmét sem engedik meg. Lavrov másik „zseniális” találmánya voltak az un. fegyvermentes övezetek („szürke zónák”). Szép csöndben, araszolgatva, de szisztematikusan, az ukrán hadsereg ezek nagy részét mostanra megszállta. Az adott települések egyszer már felszabadult lakosságára így újra rázuhant a junta rémuralma.

A közel három és fél éve tartó fegyverszüneteket fölhasználva a 2014 nyárutójára még az összeomlás szélén álló ukrán hadsereg mostanra feltöltődött. A szevasztopoli orosz támaszpont „elvesztése” miatti sokkjából magához tért NATO napjainkra összeszedte magát, alaposan feltöltötte pénzzel és fegyverrel a kijevi rezsim ármádiáját. Amely immár csak az amerikai rábólintásra vár, hogy megindítsa elsöprő erejűnek szánt offenzíváját a Donbassz térdre kényszerítésére.

Az amerikai fél záros határidőn belül megkezdi „Javelin” típusú tankelhárító rakéták, és egyéb korszerű haditechnika szállítását. A néphadsereg harcosai már érzékelik: az ellenség új, eddig ismeretlen fegyverfajtákból is lő. A „Javelinről” egyesek feltételezik: az ukrán hadsereg – roppant pusztító hatása miatt – ezt a fegyvert is a civil lakosság ellen tervezik bevetni.

A megszállt területekre szörnyű terror szakadt. Kirívóan kegyetlen továbbá a hadifoglyokkal való bánásmód. A donyecki legfelsőbb vezetés adatai szerint a néphadsereg 2014 óta ukrán fogságba esett harcosainak mintegy harmada ma már nincs az élők sorában: halálra kínozták, kivégezték őket, vagy belehaltak a harcok, illetve kínvallatások közben szerzett, de ellátatlanul hagyott sebeikbe, valamint a rettenetes ukrán börtönviszonyokba.

A Szlavjanszkba való bevonulásuk után az ukrán megszállók fiatal férfiakat hurcolnak el. Kit a „szűrő”(értsd: koncentrációs) táborokba – míg a „vétleneknek” bizonyultakat erővel besorozták az ukrán hadseregbe.

Mariupolt 2014. június 13-án vette be az ukrán hadsereg. Azóta kiépült ott Ukrajna legnagyobb, és egyik legrettenetesebb koncentrációs tábora. A város eme lakosa számára így kezdődött a pokoljárás:

Egy luganszki harcos vall fogságáról

https://www.youtube.com/timedtext_editor?action_mde_edit_form=1&v=mEnQSqUeUlE&lang=hu&bl=vmp&ui=hd&ref=player&tab=captions&captions-r=1

Ezt a fiatal harcost a szó igazi értelmében halálra rugdosták:

Kivégzés:

Az egyik legszörnyűbb rémtett: az „Azov” terrorbrigád tagjai keresztre feszítettek és elevenen megégettek egy hadifoglyot.

* * *
Mindaz, ami ma a leggyakrabban szerepel a hírekben („menekültválság”, Szíria, kelet-ukrajnai [Donbassz] konfliktus) voltaképpen egy dologról szólnak: az általam csak liberálfasizmusnak nevezett eszmei-politikai irányzat általános támadásba lendült azok ellen, akik velük szemben az országok, népek – nemzetek, nemzetiségek, emberi közösségek és egyének – önazonosságát próbálják védelmezni. Világviszonylatban egy olyan ország, politikus van, amelyik – már csak erejénél fogva is – képes és akar is ezért harcba szállni. Ez Oroszország, és vezetője Putyin. (Ez a támadás persze folyik Magyarország, Orbán Viktor, a Visegrádi Négyek, illetve minden újabb keletű politikai erő, ország ellen, amelyek és akik szembeszállnak a liberálfasizmus nyomulásával.)

Ez a harc arról szól, hogy a kontinensek, civilizációk, országok, népek, nemzetek, nemzetiségek, a kisebb-nagyobb emberi közösségek, az egyének – megmaradhatnak-e annak, amik. Vagy – a liberálfasizmus nyomása alatt – összeroppannak, bedaráltatnak. A LIBERÁLFASIZMUS CÉLJA: MEGTÖRNI A KÖZÖSSÉGEK, EGYÉNEK AZONOSSÁGTUDATÁT – ÉS afféle házi- és cirkuszi állatokká, élő robotokká, zombikká, biomasszává silányítva az emberiséget, kineveljék a nemzetek fölöttivé („globálissá”) vált nagytőke engedelmes, akaratuktól és tudatuktól megfosztott rabszolgasereget, mely fölött korlátlanul uralkodhatnak. (A „falanszter állam” kialakulása fenyeget, melyet oly zseniálisan látott előre Madách Imre, már 1866-ban, „Az ember tragédiájának”utolsó előtti színében.)

A KELET-UKRAJNAI (DONBASSZ) KONFLIKTUS LÉNYEGÉBEN UGYANERRŐL SZÓL. Miután – hathatós, sőt tevőleges – amerikai közreműködéssel 2014. február 22-én megdöntötték Viktor Janukovics törvényes ukrán államfő hatalmát, a hatalomra került náci junta rögtön kimutatta a foga fehérét. Az onnantól létében fenyegetett orosz nemzeti közösségnek hamar rá kellett jönnie: a fasiszta diktatúra ki akarja belőlük ölni hagyományos nemzeti azonosságtudatukat, és arra akarja kényszeríteni őket, hogy történelmüket, kultúrájukat, hagyományaikat, sőt nyelvüket feladva, feloldódjanak az új rezsim által diktált nemzeti, történelmi emlékezetnek, a második világháborús ukrán fasiszta korszakból visszahozott hagyományoknak. (A második világháborús korszak helyi, nacionál-fasiszta vezéralakjai a mai Ukrajnában kötelezően tisztelendő és követendő hősöknek, példaképeknek számítanak.) Ami elfogadhatatlan a szovjet korszak, az orosz nemzeti büszkeség hagyományain fölnevelkedett orosz közösség számára. Az új kijevi vezetés ezért katonai erővel akarta és akarja megtörni a Donbassz lakosságának ellenállást – elrettentő példát mutatva a többi, zömben oroszok, vagy oroszajkúak lakta vidékeknek is.

Zbigniew Brzezinski, a lengyel származású amerikai politológus már a 70-es évek végén megalkotta a liberálfasizmus alapvetését, „Az irányított káosz”elméletét. Ennek lényege: káoszt, zűrzavart kell szítani a nem kívánt konkurens, vagy éppen ellenfél, ellenség hátországában. Amerika nem kíván egy önálló, saját mentalitású Európát – hát létrehozta a „menekültválságot”. Amerika feszültséget akar teremteni Oroszországon belül. Ennek eszközei: OROSZORSZÁG BELERÁNTÁSA EGY HÁBORÚBA, EBBŐL A CÉLBÓL VALÓ ÁLLANDÓ PROVOKÁLÁSA (Szíria, a Közel-Kelet – illetve a Donbassz. Mely utóbbi helyen eszeveszettre fokozta a békés lakosság ellen eddig is folyó ágyúzást, a néphadseregek állásai elleni támadásokat) – ILLETVE A SZANKCIÓK.

Melyek egyrészt gyengítik, károsítják Oroszországot, mint külgazdasági ellenfelet. Másrészt feszültséget keltenek a szankciók által sújtott oligarchák, magántőkések, illetve a vezetés között. Putyinra (aki egyébként az oligarchák embere) ez a kör egyre nagyobb nyomást gyakorol, hogy hagyjon fel a Donbassz támogatásával, az Amerikával (emiatt is) való huzakodásával. Azzal a riogatással egybekötve, hogy ha föllép a Donbassz érdekében, azzal a világháborút kockáztatja. (Ez utóbbiról erősen megoszlanak a vélemények Oroszországon belül: csakugyan kész-e Amerika a világháborút kockáztatni Ukrajnáért, a Donbasszért. Vagy a mostani, fenyegető NATO-erődemonstráció csupán provokáció, lélektani hadviselés, netán az Oroszországon belüli feszültség szítása-e csupán.)

Amely tény egyik magyarázata lehet a hivatalos Moszkva furcsa, megmagyarázhatatlan magatartásának az ottani, immár négy éve tartó konfliktus kapcsán. Mely esetenként már a részükről való árulás, a Donbassz cserbenhagyásának, e szenvedő, ezer sebből vérző régiónak a konfliktus végtelen és kilátástalan elhúzása révén való szándékos kivéreztetése érzetét kelti. Azt csak az idő dönti el, hogy Putyin árulóként teszi azt, amit. Vagy annak oka az, hogy helyzete valójában igen kényes, borotvaélen táncol. És állandóan lavírozva, manőverezve, egyensúlyozva próbálja kibekkezni a számára kedvezőbb idők, széljárás eljövetelét.

Advertisement

Április második felében – LEGELSŐ MAGYAR ÁLLAMPOLGÁRKÉNT (a Donbasszban, a Donbassz népének oldalán harcoló magyar önkénteseket nem számítva) – Donyeckben jártam. Születésnapján fölkerestük Deme Lajos, magyar önkéntest, aki harckocsizóként szolgál a déli fronton lévő Telmanovónál. Fogadott Darja Morozova, a Donyecki Népköztársaság ombudsmanja.

Már a “Majdan” legelejétől fogva arról győződtem meg: A NYUGATI (közöttük a magyar) TÖMEGTÁJÉKOZTATÁS SZEMENSZEDETT MÓDON HAZUDIK AZ OTTANI TÖRTÉNÉSEKRŐL De oly mértékben, és olyan huzamosan, hogy, szerintem, ilyen még nem volt a világtörténelemben. Elhallgatják, hogy három hónapi véres, erőszakos zavargások eredményeként, 2014. február 22-én fasiszta puccs történt Ukrajnában, és egy törvénytelen, haza- és nemzetáruló junta ragadta kezében.

Elhallgatják, hogy az Egyesült Államok 5 milliárd dollárral támogatta (és még ki tudja, valójában mennyivel; hogy a “mi” Soros György bácsikánk szintén vastagon benne volt – pénzzel, általa irányított NGO-kal – a törvényes ukrán államfő megbuktatásában. Ahogy tette azt később Macedóniában, és próbálja tenni most Magyarországon is, a Nyugatnál kegyvesztetté vált Orbán esetében is.

Elhallgatták, hogy a “békés tüntetők” kezétől (akik tobzódását egyetlen civilizáltnak mondott, nyugati állam sem tűrte volna el, nemhogy három hónapig, de 3 napig sem) a készenléti rendőrség és a karhatalom 107 harcosa lelte halálát a három hónap alatt. Hazudtak a Krescsatikon, Kijev főutcáján 2014. február 20-án végrehajtott véres provokációról (Nyugaton már többé-kevésbé elismerték, a magyar sajtó azonban még nem, hogy a háztetőkről, ablakokból a nyugati titkosszolgálatok zsoldosai lőttek, száz halálos áldozatot szedve békés járókelők, a rendfenntartó erők, illetve “a békés tüntetők” soraiból.) A provokáció elérte célját: a fővárosban támadt gyilkos pogromhangulat miatt a törvényes államfő menekülni volt kénytelen – előbb a városból, majd az országból is.

Hazudtak az oroszlakta területek kiválásának okairól – orosz agresszióról beszéltek mind Krím, mind a Donbassz vonatkozásában. Eltagadták az orosz lakosság elleni életveszélyes fenyegetések áradatát – mindjárt a puccs győzelme után. Nem értesültünk a Korszuny Sevcsenkónál 2014. február 20-án történt véres tragédiáról: fölfegyverzett fasiszta suhancok föltartóztatták Kijevben járt krími tüntetők autóbusz-konvoját: az utasokat bántalmazták, megalázták, benzinnek leöntötték (még jó, hogy nem gyújtották meg: egy odaérkező másik csapat ebben megakadályozta őket). Hét embert pisztolylövésekből megöltek.

Rossz minőségű, mobilra vett videó

Nem számoltak be arról, hogy az állítólag az oroszok által annektált Krímben népmozgalom indult a junta ellen. Nem számoltak be arról, hogy a Krímben is, a Donbasszban is az emberek eredetileg csak az Ukrajna föderatív átalakításáról szóló népszavazás kiírását követelték – ám a kijevi náci junta hallani sem akart (a minszki megállapodásokból eredő kötelességei dacára pedig mindmáig hallani sem akar bármiféle föderatív átalakításról, autonómiáról). Nem tudósítottak a Szimferopolban, az autonóm parlament épülete előtti véres tömegverekedésről (a parlament az immár az Oroszországgal való újraegyesülésről kiírandó népszavazásról tárgyalt, amikor szélsőséges ukrán és krími tatár nacionalisták megostromolták. Szimferopoliak százai, saját testükkel próbálták védeni a parlament épületét. Vesztésre álltak.

Krími tatár nacionalisták tüntetése:

És akkor megjelentek az orosz egységek. Nem csináltak azok semmit – puszta megjelenésük elég volt ahhoz, hogy az agresszív támadók gyáva nyulakként szaladtak széjjel. Semmit sem mutattak abból, hogy maga a népszavazás, majd eredményeinek kihirdetése népünnepély volt: az emberek ujjongtak. Mindenki tudta – a gyűlölködő Nyugat és megvásárolt sajtója kivételével -, hogy micsoda szörnyű veszedelemtől menekültek meg az emberek. Attól a véres tragédiától, aminek négy éve szemtanúi vagyunk a Donbasszban: a népirtó háborúnak, a békés lakosság, a létfontosságú közművek tervszerű, ágyúzással, a nemzetközi egyezményekben tiltott fegyverek és fegyverfajták bevetésével történő módszeres pusztításának, a kínzásoknak, emberek elhurcolásának, nyomtalan eltűnéseinek, az ukrán megszállók féktelen önkényének, erőszakoskodásainak, fosztogatásainak – másfelől pedig e megindult ukránosításnak, az etnikai tisztogatásoknak.

Mélyen hallgat persze a világsajtó a nyakig véres és háborús bűnös Egyesült Államok közvetlen részvételéről a Donbassz népe elleni háborúban – MELY MEGINDÍTÁSÁNAK MEGPARANCSOLÁSÁRA, KIFEJEZETTEN ABBÓL A CÉLBÓL JÁRT JOE BIDEN AKKORI AMERIKAI ALELNÖK KIJEVBEN. (Ezek ugyanazok, akik hangosan óbégattak, ha a törvényes ukrán elnök akárcsak fontolóra is vette A KÉSZENLÉTI RENDŐRÖK bevetését. (A Donbassz népe ellen A HADSEREG, és a hozzájuk csapódott, fasiszta, félkatonai terrorkülönítmények harcolnak). SEMMIT SEM ÍR A VILÁGSAJTÓ ARRÓL, HOGY A BÉKÉS RENDEZÉS CÉLJAIT SZOLGÁLÓ MINSZKI EGYEZMÉNYBŐL ÉS KERETMEGÁLLAPODÁSBÓL A KIJEVI REZSIM EGYETLEN PONTOT SEM TELJESÍTETT – mi több, többször is kijelentette: EZ NEM IS ÁLL SZÁNDÉKÁBAN. (Az emberben fölmerül a kérdés: egyáltalán ilyen körülmények között, ilyen emberekkel érdemes, lehetséges-e tárgyalni.

Porosenkó beiktatási beszédéből. 2014. június 7 (május 25-i elnökválasztási győzelmét követően):

„Kedves fivéreim, nővéreim, drága honfitársaim!

Az össznépi államfőválasztás csattanós választ adott azokra a mítoszokra, hogy a mi kijevi – ukrajnai – hatalmunk ne lenne legitim. Mi az, amivel el fogok jönni Önökhöz, már a legközelebbi jövőben? BÉKÉVEL!”

ÉS MI LETT AZ ÍGÉRETBŐL? Az, amit a videoklipen láthatunk:

A NYUGATI SAJTÓ ELKENTE (teljesen elhallgatni nem tudta) a 2014. MÁJUS 2-I BORZALMAS TÖMEGGYILKOSSÁGOT OGYESSZÁBAN. Amikor 300 békés tüntetőre háromezer fölfegyverzett náci suhanc rontott rá. A vad roham elől a megriadt emberek a megyei tanács, mögöttük álló székházába menekültek. Nem sejtve, hogy ELŐZETESEN KIDOLGOZOTT FORGATÓKÖNYV ALAPJÁN, ott már várják őket gyilkosaik, akik szúrták, vágták, baltával aprították, lőtték, égették, mérges gázzal fojtották meg a szerencsétleneket. E tragédiának pedig nem 48, hanem legalább 116 halálos áldozata volt. (A 48 holttestet csak a szakszervezeti székház főlépcsőházában találták meg. Az oldalfolyosókon, a dolgozószobákban (korábban oda menekült) legyilkoltakat nem számították hozzá. Szó sincs arról a nyugati sajtóban, hogy a fasiszta városi hatóságok a támadók helyett az áldozatokat kezdték üldözni, üldözik ma is. Az áldozatok közül százak vannak ma is börtönben – vég nélkül, évek óta tartó és tologatott előzetes letartóztatásban (nem kevesen már négy éve ülnek börtönben úgy, hogy képtelenek ellenük bármiféle vádat összeeszkábálni). Ha pedig a bíróság valakit mégis kénytelen szabadon bocsátani, nem ritkán megesik, hogy az éppen szabadlábra került embert a náci terrorbrigádok tagjai mindjárt a bírósági épület előtt elrabolják, ismeretlen helyre hurcolják. Noha az ENSZ-ben is szóba kerültek a rendfenntartó erők, a hadsereg, a terrorbrigádok titkos börtönei – ezekről nem ad hírt a nyugati (és a magyar) sajtó.

Ahogy nem adnak hírt a kínzásokról. Arról, hogy a néphadseregek 2014 óta ukrán fogságba esett harcosainak egyharmada már nincs az élők sorában. Halálra kínozták, kivégezték őket, vagy belehaltak a harcok közben, vagy a kínvallatásokkor szerzett, és ellátatlanul hagyott sebeikbe, a minősíthetetlen ukrán börtönviszonyokba. (Nemrég három donyecki harcost hurcoltak el állásaikból. Kettőt közülük a napokban megöltek.)

Itt egy másik, 26 éves harcos, a makejevkai Jevgenyij Toropkin képe látható. Az első kép békeidőben készült. A másikon a szintén az ukránok által foglyul ejtett és agyonkínzott fiatal katona képe látható. Az orvosszakértők utóbb megállapították: hóhérai, lényegében, agyonrugdosták (ami jól látható a fején). Ő sem akart az ellenség szolgálatába állni.

Nem adtak és adnak hírt az ukrán hatóságoknak a foglyok szabadon bocsátásával kapcsolatos packázásairól. Arról, hogy Kijev a minszki megállapodásoknak a foglyokkal kapcsolatos rendelkezéseit is éppen úgy szabotálja, mint minden egyéb rendelkezést.

Az ukrán propaganda szemenszedett módon hazudik. Ha azt hallom, hogy “az oroszbarát szeparatisták” ezt és ezt a provokációt követték el – már tudom, hogy az ukránok követték, követik vagy fogják elkövetni azt a provokációt (például ukrán megszállás alatt lévő település ágyúzását: a néphadseregnek szigorúan tilos ok nélkül a civil lakosságot lőnie. Az ilyen provokációk célja: lejáratni a másik felet, Oroszországot. A legkirívóbb esetre 2015. január 24-én, az ukránok által már hét hónapja megszállt Mariupol kikötővárosban került sor. A város keleti részén lévő egyik lakótelepre “Grád” sorozatvető rakéták hullottak: 15 halott, több tucat sebesült. (Egyszersmind képet kaphatunk arról: mi történik akkor, amikor az ukrán hadsereg „Grád” típusú sorozatvető rakétákkal szórja meg a Donbassz egyik, vagy másik lakott települését:)

A nyugati propaganda – közöttük a magyar sajtó is – azonmód fölszirénázott (az ukrán tüzérség hasonló, pusztító támadásairól – például a Donyeck ellen 2014. október 20-án, vagy 2017. február 2-án RÖVID HATÓTÁVOLSÁGÚ BALLISZTIKUS RAKÉTÁKKAL történt támadásról: egy szó sem). Aztán amilyen gyorsan jött a hisztéria, olyan váratlanul el is ült. Helyi lakosok észrevették, és tanúsították, ugyanis: noha a néphadsereg egységei a várostól keletre állomásoznak, A RAKÉTÁK NEM KELET, HANEM ÉSZAKNYUGAT – tehát az ukrán hátország, ukrán támaszpontok – FELŐL ÉRKEZTEK. Más települések sorának lakosai is leleplezték a megszállók hasonló, aljas provokációit. MERT MIT GONDOLJON AZ EMBER EGY OLYAN FÉL SZAVAHIHETŐSÉGÉRŐL, AMELY ILYEN ALÁVALÓ, HITVÁNY TETTEKRE KÉPES?

Mit gondoljon az ember akkor, amikor egyetlen nap leforgása alatt négyféle adatot olvas arról, hogy hány orosz katona is van a Donbasszban? A vezérkari főnök elszólta magát: EGY SINCS (majd gyorsan helyesbítenie kellett). Helyettese szerint: NÉGYEZER. Porosenkó, ugyanaznap KILENCEZERRŐL beszélt. A csúcsot azonban Samantha Powers akkori amerikai ENSZ-képviselő tartotta, akinek “biztos tudomása” volt New Yorkban arról, hogy a Donbasszban HÚSZEZER OROSZ KATONA ÁLLOMÁSOZIK.

Ahogy a helyi lakosság – úgy a donyecki utcákat járva én magam sem láttam egyetlen orosz katonát sem. (Ehhez tudni kell: az ukrán hatóságok bárkit letartóztatnak, akárhány foglyul ejtett donyecki honvédet vallatnak, mindegyikből azt akarják kiverni – kínzásokkal is -, hogy ők orosz katonák, az orosz titkosszolgálatok ügynökei, diverzánsai – de legalábbis egységüket hivatásos orosz tisztek irányítják. Nem kevés ukrán videót láttam, ahol a megszeppent, a kínvallatástól, a rá kiszabandó nagyon sok évi börtöntől való félelmében a megtört fogoly “vall” – engedelmesen felmondja a számára előkészített “vallomást”. Mind több hírt olvasok arról, hogy az ukrán titkosszolgálat az első vonalakból – de a hátországból is – donyecki katonákat, tiszteket raboltat el, hogy aztán kínzásokkal ilyen „vallomásra” kényszerítsék őket. Ilyen lehetett az említett három honvéd is. Akik közül kettőt nyilván azért ölték meg, mert vagy nem voltak hajlandók ezt „vallani” – vagy mert nem voltak hajlandók az ukrán titkosszolgálatok ügynökeinek szegődni.

A legutóbb foglyul ejtett három donyecki harcos. Kettőt közülük néhány nappal később megöltek. Melyiküket hagyták életben?

Mit mondjak olyankor, amikor a magyar tévé híradója egy, az ukrán tüzérség által lőtt DONYECKI lakóházzal “szemlélteti, hogy a beste “szakadárok” lövik az ukránok megszállta AVGYEJEVKA település egyik lakóházát? Mit mondjak akkor, amikor az ukránok sorozatban értesülök egy újabb donyecki település elfoglalásáról – miközben a donyecki hírekből megtudom: az adott település elfoglalása nem igaz – vagy már egy (két) éve ukrán megszállás alatt van?

Mindkét fél propagandája állításainak van utóéletük. Amit az oroszok állítanak, annak úgy 70-80 százaléka utólag beigazolódik. AMIT AZ UKRÁNOK HAZUDOZNAK ÖSSZE, AZOK KÖZÖTT EZ AZ ARÁNY ÚGYSZÓLVÁN A NULLÁVAL EGYENLŐ. Nos hát, kinek higgyek inkább? Én – isten bocsássa meg vétkemet – annak a félnek hiszek inkább, akinek mondandója többnyire teljesül. Aki logikusan érvel.

Én tehát annak „az orosz propagandának” alapján igyekszem fölvilágosítani az engem olvasókat, amelyben, alapjában véve, megbízom. Amiért is megvádoltak azzal, hogy az orosz propaganda átmosta az agyamat. Hogy az orosz titkosszolgálatok fizetett ügynökeként feladatom, hogy menedzseljem e szolgálatok destruktív, a magyar közvéleményt összezavarni igyekvő, a NATO-t és annak tagállamait egymással szembefordítani igyekvő dezinformációs kampányát. Mert ne feledjük: WASHINGTONBAN, BRÜSSZELBEN AZ „OROSZ PROPAGANDÁT” (értsd: a más által megmutatott igazság továbbadását) A TAGÁLLAMOK NEMZETBIZTONSÁGA SZEMPONTJÁBÓL KOCKÁZATI TÉNYEZŐNEK MINŐSÍTETTÉK. Márpedig ez a totális hadviselésre való áttérés az információs háborúban. Hasonlóval vádolt meg engem az Index tavaly januári, a Putyin-látogatás előestéjén rólam közölt „interjúja”. Mellyel szabályosan följelentettek a reménybeli magyar hatóságok, a CIA, és ukrajnai fiókszervezete, az SZBU (Ukrán Nemzetbiztonsági Szolgálat) előtt.

Nos, hát. Fogtam magam, és én – messze nem a legjobb egészségnek örvendő, 68 éves, idős ember –, a fiatal, életerős, nagyképű, önmaguktól eltelt, ám az igazsággal szembeni védőoltással ellátott, az amerikai-ukrán propaganda-boszorkánykonyháján nap, mint nap kotyvasztott szellemi „fast fooddal” bőven beérő magyar újságírók helyett is – fölkerekedtem, és útnak indultam fárasztó és egyáltalán nem veszélytelen misszióm teljesítése érdekében.

UTAZÁSOM LEGFONTOSABB TANULSÁGA: AMIT OTT LÁTTAM, SAJÁT SZEMEIMMEL; AMIT OTT FORGATTAM (jó, egy barátom segítségével); amit AZ OTTANI EMBEREKKEL SZEMÉLYESEN ELBESZÉLGETVE HALLOTTAM – AZ SEMMIBEN SEM TÉRT EL ATTÓL, AMIT AZ OROSZ EREDETŰ HÍREKBŐL EDDIG IS TUDTAM. Nos, hát akkor ki is hazudik? Kinek a propagandája félrevezető és destruktív? Kinek a hazug, destruktív propagandája tömi tele nem csupán a közvélemény fejét – DE AMELY PROPAGANDA ALAPJÁN A NYUGATI VILÁG VEZETŐI – a magyar kormányt is beleértve – MEGHOZZÁK ÉLETVESZÉLYES, AZ ÚJ VILÁGHÁBORÚHOZ VEZETŐ KULCSFONTOSSÁGÚ DÖNTÉSEIKET? Hiszen a sokat szenvedett Donbasszban – teljes joggal – mondogatják: AMIT A NYUGATI (főként az ukrán) ÚJSÁGÍRÓK MŰVELNEK, AZ FÖLÉR EGY HÁBORÚS BŰNTETTEL.

* * *

Az első videó donyecki utazásomról. A videón a Donyeck Október kerületében tett látogatás, félig, vagy teljesen lerombolt családi házas övezet, kihalt, elnéptelenedett utcák láthatók.

https://www.youtube.com/timedtext_editor?action_mde_edit_form=1&v=IqGlSRVhNeE&lang=hu&bl=vmp&ui=hd&ref=player&tab=captions

A második videó első „bevetésemről”. Néhány nappal Donyeckbe érkezésünk előtt, a donyecki pályaudvar mögötti, egyik lakótelepet az ukrán tüzérség 120 mm-es aknákkal lőtte. 40 perc alatt 8 aknát lőttek ki, szabályos időközönként (ötpercenként), „zsinórban”, egymástól 25 méterre. Szerencsére áldozatok nem voltak, de egy, két nappal korábbi ágyúzás miatt betörött ablakok kijavítása után, a munkát kezdhették elölről.

(Az itthoni hírekből tudjuk: ha egy második világháborúból származó, 120 mm-es aknát találnak, az egész környéket kiürítik az elszállítás idejére. Ilyen rakétából ezt a lakótelepet, nem egészen háromnegyed óra alatt, nyolccal „kínálták meg”.
Lakók mondták el gondolataikat, az aknatámadással kapcsolatos élményeiket. Fölkerestünk egy harmadik emeleti lakást, ahová a repeszszilánkok szintén beröpültek, betörve az ablaküvegek jelentős részét.

https://www.youtube.com/timedtext_editor?action_mde_edit_form=1&v=o_OjWG8y2Yw&lang=hu&bl=vmp&ui=hd&ref=player&tab=captions

Csikós Sándor

GONDOLATAIM DONYECKI UTAZÁSOMMAL ÖSSZEFÜGGÉSBEN

Április második felében – LEGELSŐ MAGYAR ÁLLAMPOLGÁRKÉNT (a Donbasszban, a Donbassz népének oldalán harcoló magyar önkénteseket nem számítva) – Donyeckben jártam. Születésnapján fölkerestük Deme Lajos, magyar önkéntest, aki harckocsizóként szolgál a déli fronton lévő Telmanovónál. Fogadott Darja Morozova, a Donyecki Népköztársaság ombudsmanja.

Már a “Majdan” legelejétől fogva arról győződtem meg: A NYUGATI (közöttük a magyar) TÖMEGTÁJÉKOZTATÁS SZEMENSZEDETT MÓDON HAZUDIK AZ OTTANI TÖRTÉNÉSEKRŐL De oly mértékben, és olyan huzamosan, hogy, szerintem, ilyen még nem volt a világtörténelemben. Elhallgatják, hogy három hónapi véres, erőszakos zavargások eredményeként, 2014. február 22-én fasiszta puccs történt Ukrajnában, és egy törvénytelen, haza- és nemzetáruló junta ragadta kezében.

Elhallgatják, hogy az Egyesült Államok 5 milliárd dollárral támogatta (és még ki tudja, valójában mennyivel; hogy a “mi” Soros György bácsikánk szintén vastagon benne volt – pénzzel, általa irányított NGO-kal – a törvényes ukrán államfő megbuktatásában. Ahogy tette azt később Macedóniában, és próbálja tenni most Magyarországon is, a Nyugatnál kegyvesztetté vált Orbán esetében is.

Elhallgatták, hogy a “békés tüntetők” kezétől (akik tobzódását egyetlen civilizáltnak mondott, nyugati állam sem tűrte volna el, nemhogy három hónapig, de 3 napig sem) a készenléti rendőrség és a karhatalom 107 harcosa lelte halálát a három hónap alatt. Hazudtak a Krecsatikon, Kijev főutcáján 2014. február 20-án végrehajtott véres provokációról (Nyugaton már többé-kevésbé elismerték, a magyar sajtó azonban még nem, hogy a háztetőkről, ablakokból a nyugati titkosszolgálatok zsoldosai lőttek, száz halálos áldozatot szedve békés járókelők, a rendfenntartó erők, illetve “a békés tüntetők” soraiból. A provokáció elérte célját: a fővárosban támadt gyilkos pogromhangulat miatt a törvényes államfő menekülni volt kénytelen – előbb a városból, majd az országból.

Hazudtak az oroszlakta területek kiválásának okairól – orosz agresszióról beszéltek mind Krím, mind a Donbassz vonatkozásában. Eltagadták az orosz lakosság elleni életveszélyes fenyegetések áradatát – mindjárt a puccs győzelme után. Nem értesültünk a Korszuny Sevcsenkónál 2014. február 20-án történt véres tragédiáról: fölfegyverzett fasiszta suhancok föltartóztatták Kijevben járt krími tüntetők autóbusz-konvoját: az utasokat bántalmazták, megalázták, benzinnek leöntötték (még jó, hogy nem gyújtották meg: egy odaérkező másik csapat ebben megakadályozta őket). Hét embert pisztolylövésekből megöltek.

Nem számoltak be arról, hogy az állítólag az oroszok által annektált Krímben népmozgalom indult a junta ellen. Nem számoltak be arról, hogy a Krímben is, a Donbasszban is az emberek eredetileg csak az Ukrajna föderatív átalakításáról szóló népszavazás kiírását követelték – ám a kijevi náci junta hallani sem akart akart (a minszki megállapodásokból eredő kötelességei dacára pedig mindmáig hallani sem akar bármiféle föderatív átalakításról, autonómiáról). Nem tudósítottak a Szimferopolban, az autonóm parlament épülete előtti véres tömegverekedésről (a parlament az immár az Oroszországgal való újraegyesülésről kiírandó népszavazásról tárgyalt, amikor szélsőséges ukrán és krími tatár nacionalisták megostromolták. Szimreforopoliak százai, saját testükkel próbálták védeni a parlament épületét. Vesztésre álltak.

Krími tatárok tüntetése:

És akkor megjelentek az orosz egységek. Nem csináltak azok semmit – puszta megjelenésük elég volt ahhoz, hogy az agresszív támadók gyáva nyulakként szaladtak széjjel. Semmit sem mutattak abból, hogy maga a népszavazás, majd eredményeinek kihirdetése népünnepély volt: az emberek ujjongtak. Mindenki tudta – a gyűlölködő Nyugat és megvásárolt sajtója kivételével -, hogy micsoda szörnyű veszedelemtől menekültek meg az emberek. Attól a véres tragédiától, aminek négy éve szemtanúi vagyunk a Donbasszban: a népirtó háborúnak, a békés lakosság, a létfontosságú közművek tervszerű, ágyúzással, a nemzetközi egyezményekben tiltott fegyverek és fegyverfajták bevetésével történő módszeres pusztításának, a kínzásoknak, emberek elhurcolásának, nyomtalan eltűnéseinek, az ukrán megszállók féktelen önkényének, erőszakoskodásainak, fosztogatásainak – másfelől pedig e megindult ukránosításnak, az etnikai tisztogatásoknak.

Mélyen hallgat persze a világsajtó a nyakig véres és háborús bűnös Egyesült Államok közvetlen részvételéről a Donbassz népe elleni háborúban – MELYNEK MEGINDÍTÁSÁNAK MEGPARANCSOLÁSÁRA, KIFEJEZETTEN ABBÓL A CÉLBÓL JÁRT JOE BIDEN AKKORI AMERIKAI ALELNÖK KIJEVBEN. (Ezek ugyanazok, akik hangosan ordibáltak, ha a törvényes ukrán elnök akárcsak fontolóra is vette A KÉSZENLÉTI RENDŐRÖK bevetését. (A Donbassz népe ellen A HADSEREG, és a hozzájuk csapódott, fasiszta, félkatonai terrorkülönítmények harcolnak). SEMMIT SEM ÍR A VILÁGSAJTÓ ARRÓL, HOGY A BÉKÉS RENDEZÉS CÉLJAIT SZOLGÁLÓ MINSZKI EGYEZMÉNYBŐL ÉS KERETMEGÁLLAPODÁSBÓL A KIJEVI REZSIM EGYETLEN PONTOT SEM TELJESÍTETT – mi több többször is kijelentette: EZ NEM IS ÁLL SZÁNDÉKÁBAN. (Az emberben fölmerül a kérdés: egyáltalán ilyen körülmények között, ilyen emberekkel érdemes, lehetséges-e egyáltalán tárgyalni.

A NYUGATI SAJTÓ ELKENTE (teljesen elhallgatni nem tudta) a 2014. MÁJUS 2-I BORZALMAS TÖMEGGYILKOSSÁGOT OGYESSZÁBAN. Amikor 300 békés tüntetőre háromezer fölfegyverzett náci suhanc rontott rá. A vad roham elől a megriadt emberek a megyei tanács, mögöttük álló székházába menekültek. Nem sejtve, hogy ELŐZETESEN KIDOLGOZOTT FORGATÓKÖNYV ALAPJÁN, ott már várják őket gyilkosaik, akik szúrták, vágták, baltával aprították, lőtték, égették, mérges gázzal fojtották meg a szerencsétleneket. E tragédiának pedig nem 48, hanem legalább 116 halálos áldozata volt. (A 48 holttestet csak a szakszervezeti székház főlépcsőházában találták meg. Az oldalfolyosókon, a dolgozószobákban (korábban oda menekült) legyilkoltakat nem számították hozzá. Szó sincs arról a nyugati sajtóban, hogy a fasiszta városi hatóságok a támadók helyett az áldozatokat kezdték üldözni, üldözik ma is. Az áldozatok közül százak vannak ma is börtönben – vég nélkül, évek óta tartó és tologatott előzetes letartóztatásban (nem kevesen már négy éve ülnek börtönben úgy, hogy képtelenek ellenük bármiféle vádat összeeszkábálni). Ha pedig a bíróság valakit mégis kénytelen szabadon bocsátani, nem ritkán megesik, hogy az éppen szabadlábra került embert a náci terrorbrigádok tagjai mindjárt a bírósági épület előtt elrabolják, ismeretlen helyre hurcolják. Noha az ENSZ-ben is szóba kerültek a rendfenntartó erők, a hadsereg, a terrorbrigádok titkos börtönei – ezekről nem ad hírt a nyugati (és a magyar) sajtó.

Ahogy nem adnak hírt a kínzásokról. Arról, hogy a néphadseregek 2014 óta ukrán fogságba esett harcosainak egyharmada már nincs az élők sorában. Halálra kínozták, kivégezték őket, vagy belehaltak a harcok közben, vagy a kínvallatásokkor szerzett, és ellátatlanul hagyott sebeikbe, a minősíthetetlen ukrán börtönviszonyokba. (Nemrég három donyecki harcost hurcoltak el állásaikból. Kettőt közülük a napokban megöltek.)

Nem adtak és adnak hírt az ukrán hatóságoknak a foglyok szabadon bocsátásával kapcsolatos packázásairól. Arról, hogy Kijev a minszki megállapodásoknak a foglyokkal kapcsolatos rendelkezéseit is éppen úgy szabotálja, mint minden egyéb rendelkezést.

Az ukrán propaganda szemenszedett módon hazudik. Ha azt hallom, hogy “az oroszbarát szeparatisták” ezt és ezt a provokációt követték el – már tudom, hogy az ukránok követték, követik vagy fogják elkövetni azt a provokációt (például ukrán megszállás alatt lévő település ágyúzását: a néphadseregnek szigorúan tilos ok nélkül a civil lakosságot lőnie. Az ilyen provokációk célja: lejáratni a másik felet, Oroszországot. A legkirívóbb esetre 2015. január 24-én, az ukránok által már hét hónapja megszállt Mariupol kikötővárosban került sor. A város keleti részén lévő egyik lakótelepre “Grád” sorozatvető rakéták hullottak: 15 halott, több tucat sebesült.

A nyugati propaganda – közöttük a magyar sajtó is – azonmód fölszirénázott (az ukrán tüzérség hasonló, pusztító támadásairól – például a Donyeck ellen 2014. október 20-án, vagy 2017. február 2-án RÖVID HATÓTÁVOLSÁGÚ BALLISZTIKUS RAKÉTÁKKAL történt támadásról: egy szó sem). Aztán amilyen gyorsan jött a hisztéria, olyan váratlanul el is ült. Helyi lakosok észrevették, és tanúsították, ugyanis: noha a néphadsereg egységei a várostól keletre állomásoznak, A RAKÉTÁK NEM KELET, HANEM ÉSZAKNYUGAT – tehát az ukrán hátország, ukrán támaszpontok – FELŐL ÉRKEZTEK. Más települések sorának lakosai is leleplezték a megszállók hasonló, aljas provokációit. MERT MIT GONDOLJON AZ EMBER EGY OLYAN FÉL SZAVAHIHETŐSÉGÉRŐL, AMELY ILYEN ALÁVALÓ, HITVÁNY TETTEKRE KÉPES?

Mit gondoljon az ember akkor, amikor egyetlen nap leforgása alatt négyféle adatot olvas arról, hogy hány orosz katona is van a Donbasszban? A vezérkari főnök elszólta magát: EGY SINCS (majd gyorsan helyesbítenie kellett). Helyettes szerint: NÉGYEZER. Porosenkó, ugyanaznap KILENCEZERRŐL beszélt. A csúcsot azonban Samantha Powers akkori amerikai ENSZ-képviselő tartotta, akinek “biztos tudomása” volt New Yorkban arról, hogy a Donbasszban HÚSZEZER OROSZ KATONA ÁLLOMÁSOZIK.

Ahogy a helyi lakosság – úgy a donyecki utcákat járva én magam sem láttam egyetlen orosz katonát sem. (Ehhez tudni kell: az ukrán hatóságok bárkit letartóztatnak, akárhány foglyul ejtett donyecki honvédet vallatnak, mindegyikből azt akarják kiverni – kínzásokkal is -, hogy ők orosz katonák, az orosz titkosszolgálatok ügynökei, diverzánsai – de legalábbis egységüket hivatásos orosz tisztek irányítják. Nem kevés ukrán videót láttam, ahol a megszeppent, a kínvallatástól, a rá kiszabandó nagyon sok évi börtöntől való félelmében a megtört fogoly “vall” – engedelmesen felmondja a számára előkészített “vallomást”. Mind több hírt olvasok arról, hogy az ukrán titkosszolgálat az első vonalakból – de a hátországból is – donyecki katonákat, tiszteket raboltat el, hogy aztán kínzásokkal ilyen „vallomásra” kényszerítsék őket. Ilyen lehetett az említett három honvéd is. Akik közül kettőt nyilván azért ölték meg, mert vagy nem voltak hajlandók ezt „vallani” – vagy mert nem voltak hajlandók az ukrán titkosszolgálatok ügynökeinek szegődni.

A legutóbb foglyul ejtett három donyecki harcos. Kettőt közülük megöltek. Melyiküket hagyták életben?

Mit mondjak olyankor, amikor a magyar tévé híradója egy, az ukrán tüzérség által lőtt DONYECKI lakóházzal “szemlélteti, hogy a beste “szakadárok” lövik az ukránok megszállta AVGYEJEVKA település egyik lakóházát? Mit mondjak akkor, amikor az ukránok sorozatban értesülök egy újabb donyecki település elfoglalásáról – miközben a donyecki hírekből megtudom: az adott település elfoglalása nem igaz – vagy már egy (két) éve ukrán megszállás alatt van?

Mindkét fél propagandája állításainak van utóéletük. Amit az oroszok állítanak, annak úgy 70-80 százaléka utólag beigazolódik. AMIT AZ UKRÁNOK HAZUDOZNAK ÖSSZE, AZOK KÖZÖTT EZ AZ ARÁNY ÚGYSZÓLVÁN A NULLÁVAL EGYENLŐ. Nos hát, kinek higgyek inkább? Én – isten bocsássa meg vétkemet – annak a félnek hiszek inkább, akinek mondandója többnyire teljesül. Aki logikusan érvel.

Én tehát annak „az orosz propagandának” alapján igyekszem fölvilágosítani az engem olvasókat, amelyben, alapjában véve, megbízom. Amiért is megvádoltak azzal, hogy az orosz propaganda átmosta az agyamat. Hogy az orosz titkosszolgálatok fizetett ügynökeként feladatom, hogy menedzseljem e szolgálatok destruktív, a magyar közvéleményt összezavarni igyekvő, a NATO-t és annak tagállamait egymással szembefordítani igyekvő dezinformációs kampányát. Mertne feledjük: WASHINGTONBAN, BRÜSSZELBEN AZ „OROSZ PROPAGANDÁT” A TAGÁLLAMOK NEMZETBIZTONSÁGA SZEMPONTJÁBÓL KOCKÁZATI TÉNYEZŐNEK MINŐSÍTETTÉK. Hasonlóval vádolt meg engem az Index tavaly januári, a Putyin-látogatás előestéjén rólam közölt „interjúja”. Mellyel szabályosan följelentettek a reménybeli magyar hatóságok, a CIA, és ukrajnai fiókszervezete, az SZBU (Ukrán Nemzetbiztonsági Szolgálat) előtt.

Nos, hát. Fogtam magam, és én – messze nem a legjobb egészségnek örvendő, 68 éves, idős ember –, a fiatal, életerős, nagyképű, önmaguktól eltelt, ám az igazsággal szembeni védőoltással ellátott, az amerikai-ukrán propaganda-boszorkánykonyháján nap mint nap kotyvasztott szellemi „fast fooddal” bőven beérő magyar újságírók helyett is – fölkerekedtem, és útnak indultam fárasztó és egyáltalán nem veszélytelen misszióm teljesítése érdekében.

UTAZÁSOM LEGFONTOSABB TANULSÁGA: AMIT OTT LÁTTAM, SAJÁT SZEMEIMMEL; AMIT OTT FORGATTAM (jó, egy barátom segítségével); amit AZ OTTANI EMBEREKKEL SZEMÉLYESEN ELBESZÉLGETVE HALLOTTAM – AZ SEMMIBEN SEM TÉRT EL ATTÓL, AMIT AZ OROSZ EREDETŰ HÍREKBŐL EDDIG IS TUDTAM. Nos, hát akkor ki is hazudik? Kinek a propagandája félrevezető és destruktív? Kinek a hazug, destruktív propagandája tömi tele nem csupán a közvélemény fejét – DE AMELY PROPAGANDA ALAPJÁN A NYUGATI VILÁG VEZETŐI – a magyar kormányt is beleértve – MEGHOZZÁK ÉLETVESZÉLYES, AZ ÚJ VILÁGHÁBORÚHOZ VEZETŐ KULCSFONTOSSÁGÚ DÖNTÉSEIKET? Hiszen a sokat szenvedett Donbasszban – teljes joggal – mondogatják: AMIT A NYUGATI (főként az ukrán) ÚJSÁGÍRÓK MŰVELNEK, AZ FÖLÉR EGY HÁBORÚS BŰNTETTEL.

* * *

Az első videó donyecki utazásomról. A videón a Donyeck Október kerületében tett látogatás, félig, vagy teljesen lerombolt családi házas övezet, kihalt, elnéptelenedett utcák láthatók.

https://www.youtube.com/timedtext_editor?action_mde_edit_form=1&v=IqGlSRVhNeE&lang=hu&bl=vmp&ui=hd&ref=player&tab=captions

A második videó első „bevetésemről”. Néhány nappal Donyeckbe érkezésünk előtt, a donyecki pályaudvar mögötti, egyik lakótelepet az ukrán tüzérség 120 mm-es aknákkal lőtte. 40 perc alatt 8 aknát lőttek ki, szabályos időközönként (ötpercenként), „zsinórban”, egymástól 25 méterre. Szerencsére áldozatok nem voltak, de egy, két nappal korábbi ágyúzás miatt betörött ablakok kijavítása után, a munkát kezdhették elölről.

(Az itthoni hírekből tudjuk: ha egy második világháborúból származó, 120 mm-es aknát találnak, az egész környéket kiürítik az elszállítás idejére. Ilyen rakétából ezt a lakótelepet, nem egészen háromnegyed óra alatt, nyolccal „kínálták meg”.
Lakók mondták el gondolataikat, az aknatámadással kapcsolatos élményeiket. Fölkerestünk egy harmadik emeleti lakást, ahová a repeszszilánkok szintén berepültek, betörve az ablaküvegek jelentős részét.

https://www.youtube.com/timedtext_editor?action_mde_edit_form=1&v=o_OjWG8y2Yw&lang=hu&bl=vmp&ui=hd&ref=player&tab=captions

Csikós Sándor

DONYECKI UTAZÁSOM – ÉS ANNAK TANULSÁGA

Április második felében – LEGELSŐ MAGYAR ÁLLAMPOLGÁRKÉNT (a Donbasszban, a Donbassz népének oldalán harcoló magyar önkénteseket nem számítva) – Donyeckben jártam. Születésnapján fölkerestük Deme Lajos, magyar önkéntest, aki harckocsizóként szolgál a déli fronton lévő Telmanovónál. Fogadott Darja Morozova, a Donyecki Népköztársaság ombudsmanja.

Már a “Majdan” legelejétől fogva arról győződtem meg: A NYUGATI (közöttük a magyar) TÖMEGTÁJÉKOZTATÁS SZEMENSZEDETT MÓDON HAZUDIK AZ OTTANI TÖRTÉNÉSEKRŐL De oly mértékben, és olyan huzamosan, hogy, szerintem, ilyen még nem volt a világtörténelemben.

Elhallgatják, hogy három hónapi véres, erőszakos zavargások eredményeként, 2014. február 22-én fasiszta puccs történt Ukrajnában, és egy törvénytelen, haza- és nemzetáruló junta ragadta kezében. Elhallgatják, hogy az Egyesült Államok 5 milliárd dollárral támogatta (és még ki tudja, valójában mennyivel; hogy a “mi” Soros György bácsikánk szintén vastagon benne volt – pénzzel, általa irányított NGO-kal – a törvényes ukrán államfő megbuktatásában. Ahogy tette azt később Macedóniában, és próbálja tenni most Magyarországon is, a Nyugatnál kegyvesztetté vált Orbán esetében is.

Elhallgatták, hogy a “békés tüntetők” kezétől (akik tobzódását egyetlen civilizáltnak mondott, nyugati állam sem tűrte volna el, nemhogy három hónapig, de 3 napig sem) a készenléti rendőrség és a karhatalom 107 harcosa lelte halálát a három hónap alatt. Hazudtak a Krecsatikon, Kijev főutcáján 2014. február 20-án végrehajtott véres provokációról (Nyugaton már többé-kevésbé elismerték, a magyar sajtó azonban még nem, hogy a háztetőkről, ablakokból a nyugati titkosszolgálatok zsoldosai lőttek, száz halálos áldozatot szedve békés járókelők, a rendfenntartó erők, illetve “a békés tüntetők” soraiból. A provokáció elérte célját: a fővárosban támadt gyilkos pogromhangulat miatt a törvényes államfő menekülni volt kénytelen – előbb a városból, majd az országból.

Hazudtak az oroszlakta területek kiválásának okairól – orosz agresszióról beszéltek mind Krím, mind a Donbassz vonatkozásában. Eltagadták az orosz lakosság elleni életveszélyes fenyegetések áradatát – mindjárt a puccs győzelme után. Nem értesültünk a Korszuny Sevcsenkónál 2014. február 20-án történt véres tragédiáról: fölfegyverzett fasiszta suhancok föltartóztatták Kijevben járt krími tüntetők autóbusz-konvoját: az utasokat bántalmazták, megalázták, benzinnek leöntötték (még jó, hogy nem gyújtották meg: egy odaérkező másik csapat ebben megakadályozta őket). Hét embert pisztolylövésekből megöltek.

Nem számoltak be arról, hogy az állítólag az oroszok által annektált Krímben népmozgalom indult a junta ellen. Nem számoltak be arról, hogy a Krímben is, a Donbasszban is az emberek eredetileg csak az Ukrajna föderatív átalakításáról szóló népszavazás kiírását követelték – ám a kijevi náci junta hallani sem akart akart (a minszki megállapodásokból eredő kötelességei dacára pedig mindmáig hallani sem akar bármiféle föderatív átalakításról, autonómiáról). Nem tudósítottak a Szimferopolban, az autonóm parlament épülete előtti véres tömegverekedésről (a parlament az immár az Oroszországgal való újraegyesülésről kiírandó népszavazásról tárgyalt, amikor szélsőséges ukrán és krími tatár nacionalisták megostromolták. Szimreforopoliak százai, saját testükkel próbálták védeni a parlament épületét. Vesztésre álltak. És akkor megjelentek az orosz egységek. Nem csináltak azok semmit – puszta megjelenésük elég volt ahhoz, hogy az agresszív támadók gyáva nyulakként szaladtak széjjel. Semmit sem mutattak abból, hogy maga a népszavazás, majd eredményeinek kihirdetése népünnepély volt: az emberek ujjongtak.

Mindenki tudta – a gyűlölködő Nyugat és megvásárolt sajtója kivételével -, hogy micsoda szörnyű veszedelemtől menekültek meg az emberek. Attól a véres tragédiától, aminek négy éve szemtanúi vagyunk a Donbasszban: a népirtó háborúnak ,a békés lakosság, a kétfontosságú közművek tervszerű, ágyúzással, a nemzetközi egyezményekben tiltott fegyverek és fegyverfajták bevetésével történő módszeres pusztításának, a kínzásoknak, emberek elhurcolásának, nyomtalan eltűnéseinek, az ukrán megszállók féktelen önkényének, erőszakoskodásainak, fosztogatásainak – másfelől pedig e megindult ukránosításnak, az etnikai tisztogatásoknak. Mélyen hallgat persze a világsajtó a nyakig véres és háborús bűnös Egyesült Államok közvetlen részvételéről a Donbassz népe elleni háborúban – MELYNEK MEGINDÍTÁSÁNAK MEGPARANCSOLÁSÁRA, KIFEJEZETTEN ABBÓL A CÉLBÓL JÁRT JOE BIDEN AKKORI AMERIKAI ALELNÖK KIJEVBEN. (Ezek ugyanazok, akik hangosan ordibáltak, ha a törvényes ukrán elnök akárcsak fontolóra is vette A KÉSZENLÉTI RENDŐRÖK bevetését. (A Donbassz népe ellen A HADSEREG, és a hozzájuk csapódott, fasiszta, félkatonai terrorkülönítmények harcolnak).

SEMMIT SEM ÍR A VILÁGSAJTÓ ARRÓL, HOGY A BÉKÉS RENDEZÉS CÉLJAIT SZOLGÁLÓ MINSZKI EGYEZMÉNYBŐL ÉS KERETMEGÁLLAPODÁSBÓL A KIJEVI REZSIM EGYETLEN PONTOT SEM TELJESÍTETT – mi több többször is kijelentette: EZ NEM IS ÁLL SZÁNDÉKÁBAN. (Az emberben fölmerül a kérdés: egyáltalán ilyen körülmények között, ilyen emberekkel érdemes, lehetséges-e egyáltalán tárgyalni.

A NYUGATI SAJTÓ ELKENTE (teljesen elhallgatni nem tudta) a 2014. MÁJUS 2-I BORZALMAS TÖMEGGYILKOSSÁGOT OGYESSZÁBAN. Amikor 300 békés tüntetőre háromezer fölfegyverzett náci suhanc rontott rá. A vad roham elől a megriadt emberek a megyei tanács, mögöttük álló székházába menekültek. Nem sejtve, hogy ELŐZETESEN KIDOLGOZOTT FORGATÓKÖNYV ALAPJÁN, ott már várják őket gyilkosaik, akik szúrták, vágták, baltával aprították, lőtték, égették, mérges gázzal fojtották meg a szerencsétleneket. E tragédiának pedig nem 48, hanem legalább 116 halálos áldozata volt. (A 48 holttestet csak a szakszervezeti székház főlépcsőházában találták meg. Az oldalfolyosókon, a dolgozószobákban (korábban oda menekült) legyilkoltakat nem számították hozzá. Szó sincs arról a nyugati sajtóban, hogy a fasiszta városi hatóságok a támadók helyett az áldozatokat kezdték üldözni, üldözik ma is. Az áldozatok közül százak vannak ma is börtönben – vég nélkül, évek óta tartó és tologatott előzetes letartóztatásban (nem kevesen már négy éve ülnek börtönben úgy, hogy képtelenek ellenük bármiféle vádat összeeszkábálni). Ha pedig a bíróság valakit mégis kénytelen szabadon bocsátani, nem ritkán megesik, hogy az éppen szabadlábra került embert a náci terrorbrigádok tagjai mindjárt a bírósági épület előtt elrabolják, ismeretlen helyre hurcolják. Noha az ENSZ-ben is szóba kerültek a rendfenntartó erők, a hadsereg, a terrorbrigádok titkos börtönei – ezekről nem ad hírt a nyugati (és a magyar) sajtó.

Ahogy nem adnak hírt a kínzásokról. Arról, hogy a néphadseregek 2014 óta ukrán fogságba esett harcosainak egyharmada már nincs az élők sorában. Halálra kínozták, kivégezték őket, vagy belehaltak a harcok közben, vagy a kínvallatásokkor szerzett, és ellátatlanul hagyott sebeikbe, a minősíthetetlen ukrán börtönviszonyokba. (Nemrég három donyecki harcost hurcoltak el állásaikból. Kettőt közülük a napokban megöltek.) Nem adtak és adnak hírt az ukrán hatóságoknak a foglyok szabadon bocsátásával kapcsolatos packázásairól. Arról, hogy Kijev a minszki megállapodásoknak a foglyokkal kapcsolatos rendelkezéseit is éppen úgy szabotálja, mint minden egyéb rendelkezést.

Az ukrán propaganda szemenszedett módon hazudik. Ha azt hallom, hogy “az oroszbarát szeparatisták” ezt és ezt a provokációt követték el – már tudom, hogy az ukránok követték, követik vagy fogják elkövetni azt a provokációt (például ukrán megszállás alatt lévő település ágyúzását: a néphadseregnek szigorúan tilos ok nélkül a civil lakosságot lőnie. Az ilyen provokációk célja: lejáratni a másik felet, Oroszországot. A legkirívóbb esetre 2015. január 24-én, az ukránok által már hét hónapja megszállt Mariupol kikötővárosban került sor. A város keleti részén lévő egyik lakótelepre “Grád” sorozatvető rakéták hullottak: 15 halott, több tucat sebesült. A nyugati propaganda – közöttük a magyar sajtó is – azonmód fölszirénázott (az ukrán tüzérség hasonló, pusztító támadásairól – például a Donyeck ellen 2014. október 20-án, vagy 2017. február 2-án RÖVID HATÓTÁVOLSÁGÚ BALLISZTIKUS RAKÉTÁKKAL történt támadásról: egy szó sem). Aztán amilyen gyorsan jött a hisztéria, olyan váratlanul el is ült. Helyi lakosok észrevették, és tanúsították, ugyanis: noha a néphadsereg egységei a várostól keletre állomásoznak, A RAKÉTÁK NEM KELET, HANEM ÉSZAKNYUGAT – tehát az ukrán hátország, ukrán támaszpontok – FELŐL ÉRKEZTEK. Más települések sorának lakosai is leleplezték a megszállók hasonló, aljas provokációit. MERT MIT GONDOLJON AZ EMBER EGY OLYAN FÉL SZAVAHIHETŐSÉGÉRŐL, AMELY ILYEN ALÁVALÓ, HITVÁNY TETTEKRE KÉPES?

Mit gondoljon az ember akkor, amikor egyetlen nap leforgása alatt négyféle adatot olvas arról, hogy hány orosz katona is van a Donbasszban? A vezérkari főnök elszólta magát: EGY SINCS (majd gyorsan helyesbítenie kellett). Helyettes szerint: NÉGYEZER. Porosenkó, ugyanaznap KILENCEZERRŐL beszélt. A csúcsot azonban Samantha Powers akkori amerikai ENSZ-képviselő tartotta, akinek “biztos tudomása” volt New Yorkban arról, hogy a Donbasszban HÚSZEZER OROSZ KATONA ÁLLOMÁSOZIK.

Ahogy a helyi lakosság – úgy a donyecki utcákat járva én magam sem láttam egyetlen orosz katonát sem. (Ehhez tudni kell: az ukrán hatóságok bárkit letartóztatnak, akárhány foglyul ejtett donyecki honvédet vallatnak, mindegyikből azt akarják kiverni – kínzásokkal is -, hogy ők orosz katonák, az orosz titkosszolgálatok ügynökei, diverzánsai – de legalábbis egységüket hivatásos orosz tisztek irányítják. Nem kevés ukrán videót láttam, ahol a megszeppent, a kínvallatástól, a rá kiszabandó nagyon sok évi börtöntől való félelmében a megtört fogoly “vall” – engedelmesen felmondja a számára előkészített “vallomást”. Mind több hírt olvasok arról, hogy az ukrán titkosszolgálat az első vonalakból – de a hátországból is – donyecki katonákat, tiszteket raboltat el, hogy aztán kínzásokkal ilyen „vallomásra” kényszerítsék őket. Ilyen lehetett az említett három honvéd is. Akik közül kettőt nyilván azért ölték meg, mert vagy nem voltak hajlandók ezt „vallani” – vagy mert nem voltak hajlandók az ukrán titkosszolgálatok ügynökeinek szegődni.

Mit mondjak olyankor, amikor a magyar tévé híradója egy, az ukrán tüzérség által lőtt DONYECKI lakóházzal “szemlélteti, hogy a beste “szakadárok” lövik az ukránok megszállta Avgyejevka település egyik lakóházát? Mit mondjak akkor, amikor az ukránok sorozatban értesülök egy újabb donyecki település elfoglalásáról – miközben a donyecki hírekből megtudom: az adott település elfoglalása nem igaz – vagy már egy (két) éve ukrán megszállás alatt van?

Mindkét fél propagandája állításainak van utóéletük. Amit az oroszok állítanak, annak úgy 70-80 százaléka utólag beigazolódik. AMIT AZ UKRÁNOK HAZUDOZNAK ÖSSZE, AZOK KÖZÖTT EZ AZ ARÁNY ÚGYSZÓLVÁN A NULLÁVAL EGYENLŐ. Nos hát, kinek higgyek inkább? Én – isten bocsássa meg vétkemet – annak a félnek hiszek inkább, akinek mondandója többnyire teljesül. Aki logikusan érvel.

Én tehát annak „az orosz propagandának” alapján igyekszem fölvilágosítani az engem olvasókat, amelyben, alapjában véve, megbízom. Amiért is megvádoltak azzal, hogy az orosz propaganda átmosta az agyamat. Hogy az orosz titkosszolgálatok fizetett ügynökeként feladatom, hogy menedzseljem e szolgálatok destruktív, a magyar közvéleményt összezavarni igyekvő, a NATO-t és annak tagállamait egymással szembefordítani igyekvő dezinformációs kampányát. Mertne feledjük: WASHINGTONBAN, BRÜSSZELBEN AZ „OROSZ PROPAGANDÁT” A TAGÁLLAMOK NEMZETBIZTONSÁGA SZEMPONTJÁBÓL KOCKÁZATI TÉNYEZŐNEK MINŐSÍTETTÉK. Hasonlóval vádolt meg engem az Index tavaly januári, a Putyin-látogatás előestéjén rólam közölt „interjúja”. Mellyel szabályosan följelentettek a reménybeli magyar hatóságok, a CIA, és ukrajnai fiókszervezete, az SZBU (Ukrán Nemzetbiztonsági Szolgálat) előtt.

Nos, hát. Fogtam magam, és én – messze nem a legjobb egészségnek örvendő, 68 éves, idős ember –, a fiatal, életerős, nagyképű, önmaguktól eltelt, ám az igazsággal szembeni védőoltással ellátott, az amerikai-ukrán propaganda-boszorkánykonyháján nap mint nap kotyvasztott szellemi „fast fooddal” bőven beérő magyar újságírók helyett is – fölkerekedtem, és útnak indultam fárasztó és egyáltalán nem veszélytelen misszióm teljesítése érdekében.

UTAZÁSOM LEGFONTOSABB TANULSÁGA: AMIT OTT LÁTTAM, SAJÁT SZEMEIMMEL; AMIT OTT FORGATTAM (jó, egy barátom segítségével); amit AZ OTTANI EMBEREKKEL SZEMÉLYESEN ELBESZÉLGETVE HALLOTTAM – AZ SEMMIBEN SEM TÉRT EL ATTÓL, AMIT AZ OROSZ EREDETŰ HÍREKBŐL EDDIG IS TUDTAM. Nos, hát akkor ki is hazudik? Kinek a propagandája félrevezető és destruktív? Kinek a hazug, destruktív propagandája tömi tele nem csupán a közvélemény fejét – DE AMELY PROPAGANDA ALAPJÁN A NYUGATI VILÁG VEZETŐI – a magyar kormányt is beleértve – MEGHOZZÁK ÉLETVESZÉLYES, AZ ÚJ VILÁGHÁBORÚHOZ VEZETŐ KULCSFONTOSSÁGÚ DÖNTÉSEIKET? Hiszen a sokat szenvedett Donbasszban – teljes joggal – mondogatják: AMIT A NYUGATI (főként az ukrán) ÚJSÁGÍRÓK MŰVELNEK, AZ FÖLÉR EGY HÁBORÚS BŰNTETTEL.

* * *

Az első videó donyecki utazásomról. A videón a Donyeck Október kerületében tett látogatás, félig, vagy teljesen lerombolt családi házas övezet, kihalt, elnéptelenedett utcák láthatók.

https://www.youtube.com/timedtext_editor?action_mde_edit_form=1&v=IqGlSRVhNeE&lang=hu&bl=vmp&ui=hd&ref=player&tab=captions

A második videó első „bevetésemről”. Néhány nappal Donyeckbe érkezésünk előtt, a donyecki pályaudvar mögötti, egyik lakótelepet az ukrán tüzérség 120 mm-es aknákkal lőtte. 40 perc alatt 8 aknát lőttek ki, szabályos időközönként (ötpercenként), „zsinórban”, egymástól 25 méterre. Szerencsére áldozatok nem voltak, de egy, két nappal korábbi ágyúzás miatt betörött ablakok kijavítása után, a munkát kezdhették elölről.

(Az itthoni hírekből tudjuk: ha egy második világháborúból származó, 120 mm-es aknát találnak, az egész környéket kiürítik az elszállítás idejére. Ilyen rakétából ezt a lakótelepet, nem egészen háromnegyed óra alatt, nyolccal „kínálták meg”.
Lakók mondták el gondolataikat, az aknatámadással kapcsolatos élményeiket. Fölkerestünk egy harmadik emeleti lakást, ahová a repeszszilánkok szintén berepültek, betörve az ablaküvegek jelentős részét.

https://www.youtube.com/timedtext_editor?action_mde_edit_form=1&v=o_OjWG8y2Yw&lang=hu&bl=vmp&ui=hd&ref=player&tab=captions

Csikós Sándor

LELKI TERROR – II.

  1. Már szóltam az előbb a keresztre feszített és elevenen megégetett donyecki harcosról. (Aki ilyet elkövet, attól simán kitelik, hogy terhes asszonyt is, a nyakánál fogva felhúzva akasszon fel.) Elég részletesen leírtam a szörnyű kivégzés részleteit is.

https://vk.com/video?z=video429126198_456239028%2Fpl_cat_updates

Egy fontos részletet kifelejtettem. A szerencsétlen áldozatot egy meglehetősen magas keresztfára kötözték és szögezték rá. Mikor azt fölállították, az áldozat bakancsba bújtatott lábfeje is vállmagasságban lógott lefelé. (Több hóhéra is elment a keresztfa mellett, az áldozat lábfeje az ő válluk magasságában volt. Tehát kb. másfél méter magasságban.

 

Sokszor megnéztem a videót. Minden, ami azon zajlott, teljesen naturális volt. Annál inkább megdöbbentem, amikor UKRÁN ANTIFASISZTÁK IS KÉTSÉGBE VONTÁK A VIDEÓ EREDETISÉGÉT, azt megrendezettnek nevezték. (Más kérdés, hogy a két ukrán, antifasisztának ismert ember közül az egyik később kifejezetten árulónak bizonyult. A másik is – kezdetben bátor, szókimondó fiatal újságírónak tűnt – utóbb mind furcsább nézeteket kezdett vallani. Olyan furcsákat, hogy benne is elszállt a bizalmam. KEZDETBEN VISZONT – mint az később kivettem – AZÉRT ELLENEZTE OLY HEVESEN ILYEN SZÖRNYŰSÉGNEK MÉG A FELTÉTELEZÉSÉT, MERT HOGY AZ “MILYEN SZÍNBEN TÜNTETI FÖL AZ UKRÁNOKAT”, lejáratja őket.

 

Nem zárom ki ezért, hogy az a találgatás, miszerint az erdei akasztás is megrendezett – fake – szintén olyan ukránoktól ered, akik MINDEN ÁRON VÉDIK A NEMZETI MUNDÉR BECSÜLETÉT. Végső soron ugyanúgy járva el, mint nagy magyarjaink, akik előtt szóba sem jöhet az, hogy drágalátos magyar honvédeink egyik szörnyűbb háborús bűntettet követték el, mint a másikat. NEM, ILYET EGY MAGYAR NEM TEHET!

 

Dehogy nem tehet! Amit viszont az ukránok művelnek a Donbasszban – és ahogy mára Ukrajna népe a náci Németország népéhez hasonlítható – az egészen döbbenetes. Mondhatni példátlan. A Donbassz meggyötört lakói, akik a német megszállást még átélték, mind azt mondják: OLYAT, MINT AMIT EGYKORI POLGÁRTÁRSAIK MŰVELNEK most VELÜK, AZ MÉG A WEHRMACHT KATONÁIN, AZ SS-EN IS TÚLTESZ.

 

A borzalmas kivégzés tényét az alábbiakkal próbálták takargatni:

 

  1. Az áldozat túl passzív, nyugodt volt, ellenállás nélkül tűrte sorsát.

 

  1. Szöggel átütött két tenyere nem vérzett, pedig vérfoltoknak kellett volna lenniük a keresztfán.

 

  1. A felvétel abban a pillanatban megszakadt, hogy a lángok elérték volna az áldozat lábát.

(Mindezt csak az ilyesfajta „érvek” szemléltetéséül ismertetem.)

 

  1. Filmeken is szoktuk látni: a kivégzőosztag előtt, vagy az akasztófa alatt álló, a vesztőhelyen lévő emberek túlnyomó többsége nyugodtan, higgadtan – MÉLTÓSÁGGAL – viseli sorsát, úgy várja az elkerülhetetlen halált.

https://vk.com/video?z=video429126198_456239028%2Fpl_cat_updates

Sokat számít persze, hogy ennek az emberi méltóságon kívül gyakorlati okai is vannak. Esetünkben a hátrakötött kézzel, hóhérai által előrelátóan betömött szájjal földön térdeplő ember is (hóhérai tehát tudták, milyen borzalmas véget szánnak neki!) TISZTÁBAN VAN AZZAL, HOGY NINCS MENEKVÉS. Nyugodtan hagyja tehát, hogy az ítélethirdetés után hátrahúzzák a mögéje készített keresztfához, és kezeit feloldozva ráfektessék, leszorítsák a keresztfára, hozzálássanak szétfeszített karjainak a keresztfára való rákötözéséhez. Szájában a ronggyal, legföljebb azért nyög egyet-egyet, hogy levezesse belső feszültségét. (A rá váró borzalmas halál pedig talán még mindig hihetetlen a számára.) NYUGALMÁNAK OKA: SZÁMOT VETETT A SORSÁVAL. FIZIKAI ÉS SZELLEMI, LELKI ERŐIT PEDIG A RÁ VÁRÓ, SZÖRNYŰ VÉGSŐ MEGPRÓBÁLTATÁSOK ELVISELÉSÉRE ÖSSZPONTOSÍTJA. A hiábavaló ellenkezés, hisztéria csak ezeket a belső erőket, energiákat apasztja. Esetleg gondolatban elbúcsúzik szeretteitől, még egyszer végiggondolja perceken belül véget érő életét.

  1. A tenyerünk hajdan – még az állatvilágban – a mellső lábunk volt. Az állatok talpa különösen védett a külső sérülésektől: vastag hús- és zsírréteg védi. Amellett meglehetősen kevés ér húzódik benne – éppen az esetleges sérülések komolyabb következményeinek elkerülésére.

Az öt hóhér gyorsan, szakszerűen, összeszokottan tette dolgát. Mint akik nem először csinálnak ilyet. Mielőtt magához a kivégzéshez hozzáfogtak volna, mélyen beleástak a földbe egy olyan, pontosan kimunkált lábazatot, amelyikbe azután már csak bele kellett emelni a keresztfát, a rákötözött, rászögezett emberrel együtt. Az előkészületek összesen csupán kb. két percet vettek igénybe. Háromnegyed perc alatt, összesen két-két helyen, pontosan tudva, hogy a kar melyik részeit fogassák oda, egy sokszorosan áttekert szigetelőszalaggal rákötözték áldozatuk karjait a keresztfára. Olyan erősen, hogy arra a néhány percre, ami a fogoly életéből még hátravolt, bőven kitartott volna. Gondolták azonban, nem mondanak le arról az élvezetről, hogy áldozatukat, halála előtt, még egyszer megkínozzák. (Videójukat egyébként is az áldozat bajtársainak, családtagjainak megfélemlítésére szánták: “így jár mindenki, aki a szakadárokat segíti”.) Nyilván tisztában voltak a tenyér anatómiájával, netán tudták, hogy melyik pontokon nem szabad felsérteni a tenyeret, különben a kiserkenő vér őket is lefröcskölheti. Ezért a gondosan kiválasztott pontokon, mindkét tenyerén kalapáccsal keresztülvertek egy-egy hatalmas szöget. Áldozatuk a kínok kínját állta ki, amit lábának heves rúgkapálása, artikulálatlan vinnyogásba átcsapó nyüszítése jelzett – a lehető leghangosabban, amit csak betömött szája lehetővé tett. Átélt kínjait elgyötört arca, ziháló szuszogása, verejtéktől átitatott trikója jelezte.

Ha serkedt is ki vér (mert azért nyilván valamennyire serkedt), az a sötétben, a mobillal készített, rossz minőségű videón nem látszott. Három-négy perc múlva pedig már az egész ember eleven fáklyaként égett.

  1. A videót megkérdőjelezők legfőbb érve volt: a felvétel, bő 4,5 perc után hirtelen megszakadt.

Ennek oka lehetett az is, hogy ennyi idő videofelvétel lemeríti a mobil akkumulátorát. Éppen a kulminációs pillanatban, amikor égni kezd az áldozat talpa, lábfeje, a rémülettől, a kezdeti fájdalmaktól panaszosan nyöszörögni kezd.

Aki azonban rendszeresebben figyeli a Donbassz eseményeit, a junta rémtetteit, az már valamennyire tisztába jön a hóhérok lelkivilágával, gondolatmenetével, logikájával. És azzal is, hogy LÉLEKTANILAG IGEN GONDOSAN KIDOLGOZZÁK RÉMTETTEIKET. Lélektanilag a leggondosabban kiválasztott pillanatban hagyták abba a felvételt. De lássuk a részleteket.

Miután a keresztfát a helyére emelték, a hóhérok alája kuporodtak, és valamit nagyon meg akartak gyújtani. Nyilván az előre elkészített gyújtóst. Ami az istennek sem akart meggyulladni. A Szent György napra virradó éjszaka volt, közeledett már a hajnal, és már leszállt a harmat. Nyilván ezért nem akart meggyulladni az a valami, amit meg akartak gyújtani. (Ha sikerül alágyújtani, a fogoly kínjai, meglehet, még inkább elhúzódtak volna, mint amúgy.)

Így azonban nem volt mit tenni. Egyikük felállt, és kisvártatva valami üveggel tért vissza, aminek tartalmát ráöntötte a meggyulladni nem akaró valamire. HATALMAS ERŐVEL, OLYAN MAGASBA CSAPOTT FÖL A LÁNG, hogy egy szempillantás alatt elérte az áldozat másfél méter magasságban alálógó bakancsát, melyet máris körbeölelt. Ekkor szakadt meg a feltétel.

Tételezzük fel, hogy csakugyan megrendezett jelenet volt. És a videó kikapcsolása után rögtön hozzáfognak eloltani a lángot. Csakhogy a láng olyan gyorsan, olyan erővel terjedt, hogy, még ha volt is előkészítve, mondjuk, poroltó – mire azt előkerítik, mire hozzálátnak az oltáshoz, az áldozat testének számottevő része megperzselődött, megégett volna. KÉRDEZEM: VAN-E OLYAN VALAKI, AKI ELVÁLLALNÁ EGY OLYAN STATISZTA SZEREPÉT, amelyben először mindkét tenyerén keresztül kalapálnak – pokoli kínokat okozva – egy-egy hatalmas szöget. Majd lábának alsó része (meglehet, egész lábszára, megég, de legalábbis megpörzsölődik)? (Ugyanezt kérdezem a felakasztott terhes asszony esetében is. Aki ráadásul, mikor “a jó hecc után” levágták a kötélről, eshetett volna olyan szerencsétlenül, hogy baja lesz a hamarosan megszülető gyermeknek?)

Sokkal valószínűbb, hogy a fogoly kínhalálának folyamata a felvétel folyamata után is folytatódott. És azzal az erővel és gyorsasággal, amivel a lángok fölfelé terjedtek, emberünk cirka két-három perc alatt eleven fáklyává változott. Mely pokoli gyötrelmektől csak eszméletének elvesztése, a halál váltotta meg.

Mint említettem: a film elrettentésnek készült. Az ilyen videók más terrorkülönítmények számára is megfélemlítési céllal készültek. A Jobb Szektornak az a videója, ahol az engedetlen rendőrt felakasztják, végig mutatva haláltusáját. És egy másik, amelyen Donyecknek a nép oldalára átállt rendőr-kapitányának a saját lakásában vágják át a torkát, egy vadászbicskával.

Ez a videó lélektani szempontból két részre osztható. Nézői megrettenve, azzal az iszonyattal és rémülettel nézik az első szakaszt, hogy a fogoly tortúráját látva felrémlik bennük: ők is kerülhetnek abba a helyzetbe. Látniuk kell: a szerencsétlen ember mennyire magára hagyatva, kiszolgáltatottan a segítség immár legkisebb reménye nélkül kénytelen elszenvedni a rá váró borzalmat. EZ A PSZICHOLÓGIAI SZAKASZ ABBAN A PILLANATBAN ÉR VÉGET, HOGY A LÁNGOK NYALDOSNI KEZDIK A BAKANCSÁT. Itt a hóhérok gyorsan kikapcsolják a mobilt. Mert következik a második rész: amikor az áldozat már teljes testében ég. EZ OLYAN BORZASZTÓ, OLYAN FELHÁBORÍTÓ, HOGY A NÉZŐK IJEDELMÉT, RETTEGÉSÉT A HARAG, A GYŰLÖLET. A BOSSZÚVÁGY VÁLTJA FEL. Azokkal szemben, akik ilyet tettek embertársaikkal. És ha netán fordul a kocka, akkor, bizony felelniük kell majd ezért a rémtettért.

NÁCI-UKRAJNA LEGALÁBB ANNYIRA ALJAS ÉS GYÁVA, MINT AMENNYIRE KEGYETLEN HARCMODORÁNAK SZERVES RÉSZE A MEGFÉLEMLÍTÉS, az emberek elrettentéssel való megadásra kényszerítése. Nem is eredménytelenül. Magában Ukrajnában a rettegés immár a junta iránti rajongássá, a nacionál-fasizmus őrjöngő tombolásává váltott. A legyőzött oroszlakta területeken síri csend honol. (Legföljebb a hamu alatt izzik a bosszúvágy, a gyűlölet.)

ÉS MIÉRT VISEL HADAT A NÁCI SZOLDATESZKA MA IS ELSŐSORBAN A MÉG EL NEM FOGLALT TERÜLETEK CIVIL LAKOSSÁGA ELLEN? Miért löveti őket, nap, mint nap? HOGY MINDENT MEGBÉNÍTÓ RETTEGÉSRE, KAPITULÁCIÓRA KÉNYSZERÍTSÉK AZ EMBEREKET. Hogy megfosszák az egykori bányászokból, kohászokból álló néphadsereget legfőbb támaszától: a nép támogatásától. Mely népből vétetett.

 

LELKITERROR-I

Lászlo Kaposi · László Mályi és további 1 ember ismerőse – Sándor Csikós .

 

Minden hátsó akarati szándék nélkül : láttam olyan videót / lehet, hogy nekem meg van /, mikor is egy erdőben, az ” elfogott katonát ” felakasztanak . Rángatózik keményen, kb. 2 – 3 percig. Csakhogy a folytatásban ami már nem nyilvános, levágják és láss csodát : nevetve csapkodja az akasztókkal együtt – egymást. Most mellékes, hogy melyik oldal készítette a kamu videót.

 

Sándor Csikós Lászlo Kaposi Ezt a legendát én is hallottam. Szerintem van ott (mégpedig a Donbasszban), amelyik alávág saját maguknak.

Sejtem (sőt talán tudom is) melyik videóról van szó. Mivel egy (egyenruhájában) elfogott luganszki népi milicistát – MINDEN NAPRA VÁRANDÓS FELESÉGÉVEL EGYÜTT – akasztanak fel az erdőben, ezért csak ukránok vehették föl.

 

https://youtu.be/c_u7OMI8Fdw
Egy erdei ösvényen zajlik a dolog. Az ösvény fölött, két fa között, keresztbe fektettek egy rönköt. Előtte áll a férj, a feleségével. Mindkettőjük keze hátrakötve, a fejükön zsák. Nyakukon egy hosszú kötél végén lévő hurok. A film kezdetére tehát már ott állnak a halálra szántak. A kötelet már átvetették a rönkön, másik végét hozzá kötötték egy, a rönkön túl álló Nivához. EGY HÓHÉR MÉG EGYSZER KÖRBEJÁR, MÉG EGYSZER MEGNÉZI: MINDEN RENDBEN VAN-E. Mikor mindent rendben talál, int a rönkön túl, a Niva mellett álló társának. Az megütögeti a kocsi tetejét, nyilván egyeztetett terv szerint. Az autó megindul, nem sietve. Pár méter után meg is áll. Ez azonban elég volt ahhoz, hogy a két áldozatot – NYAKUKNÁL FOGVA – felhúzassák a földről.

Az tény, hogy csakugyan nagyon rövid ideig rúgkapáltak. (Lábuk kevéssel volt csak a föld fölött, de kinyúlt lábfejük sem érte el a talajt.) Közöttük állt egy hóhér, aki fogta a lábukat. És láthatóan már csak akkor engedte el őket, amikor mozgásuk teljesen abbamaradt.

Láttam egy hagyományos formában végrehajtott akasztást is. Ott a Jobb Szektor hagyományos módon végezte ki áldozatát, egy “engedetlen” és nyilván orosz nemzetiségű rendőrt (nyakába táblát akasztottak, a második világháborúból származó jelszóval: „Muszkákat a bitóra!”). Az ő keze is hátra volt kötve, neki is zsák volt a fején. Miután kirántották alóla a rönköt – csakugyan – mintegy két és fél percig rúgkapált, viaskodott az életéért, erősen lengett ide-oda, kétségbeesetten próbálta kirángatni az egyik kezét a csuklóit összehurkoló kötélből – hiába.

Az erdei kivégzés azonban nem volt hagyományos. Ki tudja, milyen élettani hatást váltott ki az a tény,  hogy A NYAKUKAT MEGRÁNTVA HÚZTÁK FEL ŐKET, NAGY HIRTELEN. Hátha eltört, például a nyakcsigolyájuk. Vagy a hirtelen rántás a nyakukon eszméletvesztést idézett elő. Ami kellően erős ráhatás lehetett ahhoz, hogy annyi időre ne térjenek már magukhoz, és védekezés-képtelenek lehessenek, ami elég ahhoz, hogy néhány perc alatt megfulladjanak.

Egy valakivel még csak el lehetett volna játszatni ezt a ki tudja, milyen célból megrendezett, morbid heccet. DE EGY JÓL LÁTHATÓAN SZÜLÉS ELŐTT ÁLLÓ ASSZONY, ÉS KISBABÁJA ÉLETÉT MIÉRT TENNÉK (TETTÉK VOLNA) KOCKÁRA?

A videót egyébként a luganszki legfelsőbb ügyészség sajtókonferenciáján mutatták be. A rendezvényt a kezükbe került videó okán hívták össze. Lehet, persze, azt állítani, hogy ez a luganszki állambiztonsági szervek provokációja volt. Én két okból kizártnak tartom: 1. A néphatalom sohasem vetemedne egy olyan aljas eszközhöz, hogy kockára tegye egy szülés előtt álló asszony életét. 2. A LUGANSZKI ÁLLAMBIZTONSÁGI, IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁSI SZERVEKNEK IGAZÁN NINCS SZÜKSÉGÜK AZ UKRÁNOKAT LEJÁRATÓ, MEGRENDEZETT PROVOKÁCIÓKRA.

(Nem úgy, mint az ukránoknak, akik minden letartóztatottat, foglyul ejtett katonát elsősorban azért kínoznak (vagy fenyegetnek meg kínzásokkal, hosszú börtönbüntetéssel, hogy kikényszerítsék belőlük: ők valójában az orosz titkosszolgálatok ügynökei, vagy hivatásos orosz katonák. Ha nem tudnak éppen harc közben senkit elfogni, akkor rabolnak „nyelveket”, ugyanilyen célból. Legutóbb pár napja támadtak és sebesítettek meg súlyosan egy donyecki harcost az állásaiban – társa meghalt –, akit magatehetetlen állapotában hurcoltak magukkal.)

A luganszki félnek nincs szüksége megrendezett olyan provokációkra (mint aminek ezt a, „falnak” mondott akasztás). Ukrán részről tömegével gondoskodnak szörnyűbbnél szörnyűbb valós rémtettekről is. Melyekkel éppen ők provokálnak. Példának okáért június végén, az un. „aratási fegyverszünet” legelső délelőttjén. Amikor egy ukrán diverzáns osztag átcsapott luganszki területre, rátámadva egy hat fős hátországi alakulatra (pár órán belül megszegve az éppen elkezdődött újabb „fegyverszünetet”, amelyik (elvileg) tiltja az ilyen akciókat. Közülük négyet – akik pihenőben voltak – álmukban lepték meg, és hurcolták el magukkal ukrán területre. Kettőt, akik ellenálltak, rettenetesen megkínoztak, megcsonkítottak. Az áldozatok vérbeborult arca teljesen felismerhetetlen volt (A szörnyű képeket a luganszkiak is láthatták.)

 

DAWID HUDZIEC: NEM SZABADNA ILYEN „FEGYVERSZÜNETNEK” LENNIE

Dawid Hudziec: lengyel szabadúszó újságíró. Honfitársai közül – fehér holló kivételként – elkötelezett híve a Donbassz népe harcának. Nevéhez sok kiváló fotó, videó fűződik. Láthatóan ugyanazok a kételyek gyötrik őt is, mint e fordítás szerzőjét. Aki aggodalommal figyeli: Lavrov nagymester áruló fegyverszünetei milyen pusztító hatással vannak a néphadseregek harci moráljára, a lakosság általános hangulatára.

https://www.novorosinform.org/opinions/2626?utm_source=push-notification&utm_medium=push-world&utm_campaign=push

DAWID HUDZIEC: NEM SZABADNA ILYEN „FEGYVERSZÜNETNEK” LENNIE

  1. január 3.

„Ez már nem az első tűzszünet, nem is várok tőle semmit. Nem is szabadna, hogy legyen. Nem is olyan régen az ukránok lőtték Jaszinovataját. (1) Két polgári személy áldozatul esett. Az ilyen tűzszüneti megállapodások nem izgatják az ellenségeinket: úgysem fogják őket betartani. Ehelyett minden válasz tűzcsapásunknak olyan határozottnak és agresszívnek kell lennie, hogy az ukránok kétszer is meggondolják: legközelebb fogjanak-e fegyvert. Ugyanez vonatkozik azokra az esetekre is, amikor semleges övezeteket foglalnak el (2). Erre esélyt sem szabad nekik adni. Hacsak már a fejüket felénk fordítják is, tüzérségünknek csírájában el kell fojtania minden ilyen kísérletet. Sajnos azonban nem ez történik. Helyette folyton azt halljuk, hogy bármikor el tudjuk foglalni Kijevet” – mondja „Goodwin”, egy, már 2014 óta az első vonalakban küzdő katona.

Ma nehéz lenne olyan harcost találni, aki meleg szavakkal emlékezne meg a „minszki megállapodások” politikájáról. Még nehezebb ilyeneket találni a civilek között, akik magukon tapasztalják meg a háború minden borzalmát. Bizonyosan kialakul az emberben az a benyomás, hogy más a helyzet Donyeck központjában, vagy a szomszédos Makejevkában, ahová ritkán hullanak lövedékek. Elméletileg, a háború kivonult ezekről a területekről, átadva a helyét koncerteknek, szépségkirálynő-választásoknak (3), stb. Persze ebben nincs semmi elvetendő vagy helytelenítendő. Végtére is, az élet megy tovább, és meg kell keresni benne a pozitívumokat. Nem szabad azonban arról sem megfeledkezni, hogy pár kilométerre onnan háború dúl. Egyes lakosoknak ez a sajátos „feledékenysége” azzal is magyarázható, hogy sokan közülük 2014/15-ben elutaztak Donyeckből. (5) Ők nem tudják, hogy ott közben mi történt, mielőtt az ukrán csapatokat szétverték Marinkánál, Debalcevónál és a repülőtéren. (4) Ráadásul nagy a valószínűsége annak, hogy azok az idők még visszatérhetnek. (6)

Ugyanakkor azt veszem észre, hogy sokan már nem azzal a tisztelettel viszonyulnak a katonákhoz, mint három évvel ezelőtt. A hadsereg, a nemzetőrség valami távoli dologgá lett számukra. Ők „ott vannak, valahol a pályaudvar mögött”… Napjainkban semmiféle kapcsolat nem maradt a hadsereg és a polgári lakosság között.

A hírek – amelyekben nett, borotvált, mosolygó katonákat láthatunk – nem segítik elő ezt a kapcsolatot. A valóság, ezzel szemben, az, hogy ez egy nehéz és piszkos foglalkozás, ami nem egyszer tragédiával végződik.

Nekem az az érzésem támadt, hogy a lakosság egy része számára a Donbassz hadserege többé már nem az az erő, amely „katlanokba” szorítja az ellenséges haderőket – hanem állóháborút folytató, impotenciától sújtott csapatokat lát bennük. Éppen azért, mert a hadijelentések egymásnak ellentmondó közléseket tartalmaznak. „Feltartóztatjuk az ellenséget, de mi nem lövünk, mert nem engedik meg nekünk”. Az ilyesfajta hírekkel együtt jelennek meg olyan „hadijelentések” is, miszerint az ukrán fél aknavetők X mennyiségű lövedékét lőtte ki, tankokat érkeztetett a frontra (stb.) … A Donbassz hadserege pedig emlékeztet a fegyverszünetre. Azt halljuk, hogy „a náci önkéntes osztagok (7) elfoglaltak két falut, de a néphadsereg képes őket bármikor visszafoglalni.” Noha semmi ilyesmi nem történik. Ezért – a tűzszünet rendelkezéseinek megsértése miatt – pedig büntetés jár. Ezek után nehéz elvárni, hogy az ilyesfajta információ fokozza a harci szellemet. Csupán azok a hébe-hóba megjelenő hírek képesek mámorító eufóriát kiváltani, amelyek arról szólnak, hogy a Donbassz hatékony ellentámadásba ment át, illetve tüzérségi csapást mért az ellenségre.

2014 augusztusában Donyeck utcáin ukrán hadifoglyok menetoszlopát vezették végig (8). Én most nem mennék bele ennek az eseménynek az értékelésébe. A lényeg, hogy az eseményt a helyi lakosságnak – Novorosszija fővárosa (9) lakosságának – szánt demonstráció volt. Aztán divatba jöttek az olyasfajta frázisok, mint „a nemzetközi szabványok”, „minszki megállapodás”. Még a helyi hatalmi szervekbe történő választásokat megelőző előválasztásokat is angol elnevezéssel – primaries – tartották (10). Itt a legfontosabb kérdés az, hogy mi végre? Miféle fogyasztók használatára szánják az ilyesfajta politikát?

Az oroszok gyakran mondják nekem: a Donbassz – a minszki megállapodásokkal összhangban – vissza akar térni Ukrajnához. Miáltal a háború gyakorlatilag befejeződne. Ilyen információkat a helyi televíziók közölnek. Ugyanakkor viszont a nyugati vezetőknek mindegy, mitévő lesz a Donbassz. A Donbassz nekik ellenségük – hiszen éppen ez a vidék mutatta meg 2014-ben: Brüsszelnek és Washingtonnak „Megálljt!” is lehet mondani.

Az említett megállapodásoknak megfelelően: ha a felek valamelyike megsérti a tűzszünetet, támadásba lendül, vagy elfoglalja a semleges övezeteket, akkor a másik fél – minden ehhez szükséges eszközt ehhez felhasználva – válaszolhat erre. Ezt is kell tenni – habár még ez sem elegendő. A tévékamerák előtt kell a tüzérségnek válaszcsapást mérnie, hogy ne csak az ATO (11) törzskara legyen tisztában azzal, hogy mivel végződhet számára egy agresszió. (12) Hanem tudja meg Donyeck, Luganszk, Gorlovka minden lakója, hogy valódi hadsereg védelmezi. És minden egyes, a Donbasszra kilőtt rakétára Novorosszija határozott válaszcsapást intéz. És nem kezd el megint bizonykodni, hogy „még egy ilyen… és Kijev ellen megyünk”. Nem kezdi el felhívásokkal ostromolni a vak és süket EBESZ-t.

MEGJEGYZÉSEK:

(1)  Jaszinovataja – járási székhely vasúti csomópont Donyecktől északra, tíz egynéhány kilométerre. 2014 nyarán rövid időre ukrán kézre került, ám súlyos – de jelentős rombolással járó harcokban sikerült felszabadítani. A település stratégiai jelentőségét az adja, hogy a közelben húzódik a Donyecket Luganszkkal (és az orosz határral) összekötő autóút. Ráadásul itt ágazik le a Gorlovka felé vezető műút is. Ezért az országútért – kiváltképpen pedig a gorlovkai leágazásnál lévő közúti ellenőrző posztért (magát az épületet már régen rommá lőtték) állandó harcok folynak. A néphadseregnek – az út túloldalán lévő Avgyejevka városáért vívott harcokban a város ipartelepeinek egy részét sikerült elfoglalni (távolabb szorítva az ukránokat az úttól) – magát a várost azonban nem sikerült bevenni. Ahonnan így az ukránok folyamatosan lövik a környéket. Az ukránok célja: kiverni a néphadsereget Avgyejevka ipartelepeiről, kijutni az országútra, és lehetőleg birtokba venni a Gorlovka felé vezető útelágazást, az azt (már csak elvileg) ellenőrizni képest közúti ellenőrző állomást. Az esetleg bekövetkező ukrán offenzíva egyik fő csapásának iránya, kétségtelenül, Jaszinovataja és Gorlovka lesz. (Az ilyen célpontokat ágyúzzák az ukránok a leghevesebben.)

(2)  A főként Lavrov orosz külügyminiszter által erőltetett fegyverszünetek – így a Minszk-2 megállapodás – egyik rendelkezése az volt, hogy semleges övezeteket kell létrehozni. Ahonnan ki kell vonni a szembenálló felek csapatait és fegyverzeteit – illetve elérni, hogy ezek minimum 1,5 kilométerre legyenek egymástól. A megállapodás konkrétan kijelöli a semleges övezetek határát, az oda kerülő településeket.

Egyszer talán majd valaki megkérdezi az orosz diplomácia gyöngyét: HOGYAN VAN AZ, HOGY A FEGYVERMENTES ÖVEZETEKHEZ KIZÁRÓLAG A NÉPHADSEREG ÁLTAL ELLENŐRZÖTT TERÜLETEKET VETTEK IGÉNYBE. És egy talpalatnyi területet sem az ukránok által megszálltak közül. A rendelkezés azt jelentette, hogy a néphadseregnek ki kellett vonulnia ezekről a területekről, a sokszor nem kevés áldozattal felszabadított településekről. Ahová az ukránok egy idő után elkezdtek előbb portyázni (vélhetőleg a junta híveire lecserélni a települések vezetését). Majd megindult a lopakodó hadművelet: araszolgatva, olykor csak százméterenként előre haladva, de fokozatosan megszállták ezeket a semleges zónákat. Melyekből mostanra már alig maradt. Lakóikra – akik nem sokkal előbb még felszabadulásuknak örvendtek – újra rászakadt az ukrán állami gépezet rémuralma (súlyosbítva a megszállás tényével). Az idők során a 1,5 kilométer néhány száz méterre, (olykor 100-200 méterre, vagy még annál is kevesebbre zsugorodott). Az ukrán hadsereg MINDENÜTT JAVÍTOTT POZÍCIÓIN, KÖZELEBB FÉRKŐZVE A NÉPHADSEREG ÁLLÁSAIHOZ, A TELEPÜLÉSEKHEZ, MÉG EREDMÉNYESEBBEN LŐHETI ŐKET. MÁRA A JUNTA MÁR NEM IS CSINÁL TITKOT ABBÓL: TELJESEN ELLENŐRZÉSE ALÁ AKARJA VONNI AZ EGYKORI SEMLEGES ÖVEZETEKET.

(3)  A szépségkirálynő-választásnál már csak a Donyeckben megrendezett „arisztokraták bálja” váltott ki nagyobb megütközést és visszatetszést a közvéleményben.

(4)  Rendkívül véres ütközetek színhelye, 2014 nyárutója és 2015 eleje között. Marinka faluért – váltakozó szerencsével – súlyos csaták folytak. A település stratégiai jelentősége az volt, hogy a néphadsereg – megfordítva az addigi kedvezőtlen hadiszerencsét, ellentámadásba lendülve visszaszorította az ukrán haderőket, visszaszerezte és megszilárdította ellenőrzését az orosz határ nagy része fölött. Marinkánál és Debalcevónál is sikerült „katlanba” szorítani és megsemmisíteni jelentős ukrán erőket: Marinkánál ötezer, Debalcevónál – becsült adatok szerint – nyolcezer ukrán katona vesztette életét. (A néphadsereg, akkor először, közölt adatokat – szintén nem kicsiny – veszteségeiről: 3,5 ezer harcos.) A donyecki repülőteret súlyos, véres harcokkal sikerült csak elfoglalni (a néphadsereg ott is rengeteg katonát vesztett). Az ukránok mindmáig nem adták fel a reményt, hogy visszaszerezhetik a létesítményt (amiből mostanra kő kövön nem maradt). A repülőtér állandó ágyútűzben van. A náci hadvezetés számára presztízskérdés a Donyeck határában lévő létesítmény visszaszerzése. Egyben esély arra, hogy onnan betörjenek magába Donyeckbe is.

(5) Azok túlnyomó többsége, akik elutaztak, Oroszországba húzódtak a háború elől. Túl azon, hogy a (hol)lét határozza meg a tudatot, az ő világlátásukat is alaposan befolyásolta az orosz tömegtájékoztatási eszközök barátságtalan hozzáállása a Donbasszhoz, annak lakóihoz (gőg, megvetés, a szegény rokon lenézése, az a miatti neheztelés, hogy a háborúskodásukkal megzavarják az orosz nyárspolgár nyugalmát). Az orosz sajtó ellengőze jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a Donbassz támogatottsága észrevehetően csökkent az oroszországi lakosság körében.

A Donbassznak arról a mintegy kétszázezer lakosáról most nem szólunk, akik Ukrajna belsejébe menekültek el. Bár megtapasztalták az irántuk való ellenséges viszonyt, az ukrán sajtó agymosása gyökerestől fordította fel világlátásukat. (Ugyanez kezdi éreztetni hatását a megszállt települések ifjúságánál is. Azok, akik az ukrán csapatok bevonulása óta léptek a gyermekkorból az ifjúkorba, jelentősen fogékonynak bizonyultak az ukrán átnevelő kampányokra. Ők azt látják, hogy mióta az addigi ellenség megszállta a városukat, a háborús gyermekkor, az állandó belövések, a nélkülözések után viszonylagos béke köszöntött városukra.

(6)  Az ukrán hadsereg készülődéséről szóló hírek félelmetesek. Egy esetleges támadás valószínűleg az utolsó esélye lesz az ukrán hadseregnek, hogy megpróbáljon katonai győzelmet aratni. Ezért „bele fognak adni apait-anyait”. Így legalább akkora erejű offenzíva várható, mint amilyen volt 2014 nyarán (amikor az ukránok győzni ugyan nem tudtak – de nagy területeket sikerült elfoglalniuk a Donbasszból. Mostani kiinduló pozícióik jobbak, mint akkor voltak. Hála Lavrov nagymester fegyverszüneteinek, a frontvonalak közel három éve befagytak, közvetlenül a nagyvárosok – Donyeck, Gorlovka, Jaszinovataja, Luganszk – határában. Ha meglódulnak, nagyon nehéz lesz feltartóztatni őket, a fegyverszünetekbe belefáradt, elkedvetlenedett – részben már demoralizálódott – néphadsereggel.

(7)  Így nevezik Ukrajnában a terrorkülönítményeket. Valójában ezek a legtöbbször dúsgazdag oligarchák által felállított magánhadseregek (kivétel a BM „Azov” nevű halálbrigádja). Ezek csak nekik, és nem a hadügyminisztériumnak engedelmeskednek. Néhány közülük: „Ajdar”, „Azov”, „Donbassz”, «Dnyepr-1» „Dnyepr-2” „Kijiv”. De Kárpátaljáról is van egy brigád: a helyi nacionalistákból álló „Szics”. A napokban esett el közülük egy Beregszász környéki 21 éves – ukrán – fiatalember.

(8)  A junta 2014. július elején megindított offenzívája kezdetben elsöprő erejű volt. És egyáltalán nem tűnt alaptalan hetvenkedésnek, hogy a bábelnök megígérte: az augusztus 24-i ukrán nemzeti ünnep alkalmából már a térdre kényszerített Donyeckben tart díszszemlét. Erre válaszul rendelte el Alekszandr Zaharcsenkó (akkor még miniszterelnök) augusztus 24-én vezessék végig Donyeck főutcáján az ukrán hadifoglyokat. (Ahogy történt az 1944 júliusában, amikor Moszkvában és számos városban – ELKÖVETETT ÉGBEKIÁLTÓ BŰNEIKÉRT VALÓ MEGSZÉGYENÍTÉSKÉNT – vezessék végig a német hadifoglyokat. Miként Moszkvában, úgy Donyeckben is, a menet végén locsolóautók mosták fel az úttestet.

Magyarországon ekkor dr. Szelényi Zsuzsanna, hangos sivalkodások közepette (mely sivalkodásra egy erről olvasott amerikai cikk késztette) nagy hirtelen fölfedezte: A DONBASSZBAN HÁBORÚS BŰNTETTEKET KÖVETNEK EL!!! Igaz, ő a háborús bűntetteken nem a békés települések és civil létesítmények bombázását, ágyúzását értette. Még csak nem is Luganszk kazettás bombákkal való kétszeri bombázását, se nem a város totális blokádját értette, amikor a lakosság több mint egy hónapig éhezett, szomjazott a rekkenő hőségben; nem is a Szlavjanszk környéki harcokban a békés lakosság ellen is bevetett foszforbombákat – és még csak nem is a letartóztatottak, a hadifoglyok kegyetlen megkínzásait értette. Hanem hogy MENNYIRE MEGALÁZZÁK EZEKET A SZEGÉNYEKET. EZ EMBERTELEN, EZ HÁBORÚS BŰNTETT! – sipítozott. A szegény, embertelenül megalázott foglyokat (erről már nem értesült a hölgy), miután végigvezették a főutcán (és, igen, végig kellett hallgatniuk a már addig is meggyötört lakosság szidalmait, átkait) – egy mellékutcába terelték, BUSZOKRA SZÁLLÍTOTTÁK ÉS HAZAENGEDTÉK ŐKET. Ja, három nappal később az ukrán hadsereg megtorolta a rajta esett sértést: sorozatvető rakétákkal, nehéztüzérséggel pusztító ágyútüzet zúdított a város központjára. A tüzérek között, meglehet, ott voltak a három nappal korábban elengedett hadifoglyok is.

(9)  2014-ben hamar szóba került, hogy a két népköztársaság – Novorosszija néven – egyesül. Már az egyesített parlament is megtartotta első, együttes ülését. A gondolat azonban megfeneklett: le is került a napirendről (egyedül a vörös alapon sötétkék András-keresztes zászló maradt meg). Az áruláson rajtakapott Igor Plotnyickij luganszki elnök bukásakor kiderült: ő fúrta meg a gondolatot. Az új államfő hivatalba lépésekor bejelentette: újra hozzálátnak az egyesítési folyamathoz. Az államszövetség székhelye Donyeck, elnöke Alekszandr Zaharcsenkó donyecki államfő lesz.

(10)  Az oroszban nincs saját szó az előválasztásokra. Ami ráadásul idegen a hagyományos orosz politikai kultúrától – afféle majmolása a nyugati politikai szokásoknak. Ezekre az előválasztásokra – amit sokan bíráltak – egy kiélezett harci helyzetben került sor.

(11)  ATO („Terrorellenes Művelet”) – a 2014 áprilisa óta tartó katonai büntetőexpedíció kódneve. Egyes forrófejűek már ukrán részről is elkezdték sürgetni: hagyjanak fel végre ezzel a homályos megnevezéssel. Én nevezzék néven a hadjáratot: háború. Hogy ki lehessen hirdetni a hadiállapotot. És bár ez a bábelnöknek érdeke lenne – mivel gyorsan fogyatkozó népszerűsége folytán kevés esélye van a győzelemre egy újabb elnökválasztásra, a hadiállapotra hivatkozva pedig el lehetne halasztani a választást – kevés esély látszik arra, hogy ezt elfogadják.
(12) E téren példát lehet venni az ukrán televízióról. Az ott van, például, minden nagyobb ukrán provokációnál. Például amikor a megszálló ukrán hadsereg lövi az uralma alatt álló Avgyejevka városát, hogy a néphadseregre kenjék a provokációt.

A korábban már megírt esetkor (amikor az EBESZ tippje alapján az ukránok tüzérségi tűzet nyitottak a néphadsereg tűzszerészeire, akik közül nyolc, súlyos légnyomást kapott katonát foglyul ejtettek), egy ukrán tévécsatorna, hogyan, hogy nem, éppen arrafelé bóklászott. Amely filmre vett minden mozzanatot: amikor a szanaszét heverő, magatehetetlen tűzszerészeket ukrán felderítők összeszedik, és becipelik az ideiglenes rejtekhelyül szolgáló bokrok közé – kéjjel mutatva aztán az összekötözött kezű, megszeppent foglyokat.

 

A HADIFOGOLY-CSERE KÉRDÉSÉRŐL – I.

A semmit sem érő, mostanára lényegében már papírronggyá vált minszki fegyverszünet, megállapodás, és béketerv egyik sarkalatos pontja volt, hogy MINDKÉT HARCOLÓ FÉL ELENGEDI MINDEN, A MÁSIK FÉLNEK AZ Ő FOGSÁGÁBAN LÉVŐ ÁLLAMPOLGÁRÁT (a „mindenkit mindenkire”elv szerint.)

 

Mivel ennek az elvnek az alapján Ukrajnának legalább hétszer-nyolcszor annyi foglyot kellene elengednie, mint a Donbassznak (akik fogságában, egy-két, kivételtől eltekintve, csakis a harcokban foglyul ejtett ukrán katonák vannak). Amely foglyokat – MEGSÉRTVE A HADIFOGLYOKKAL KAPCSOLATOS GENFI KONVENCIÓKAT (amelyek tiltják a hadifoglyok elleni bűnvádi eljárásokat, hadifoglyok elítélését az őket elzárás alatt tartó állam törvényei szerint). UKRAJNÁNAK EZÉRT AMNESZTIÁT KELL(ENE) HIRDETNIE MINDEN, a 2014 áprilisa óta folyó belháború résztvevőire. Mert csak egy amnesztia vethetne véget ennek az egész mizériának, e cégéres gazember állandó, becstelen aknamunkájának, aljas, alávaló gáncsoskodásának. (Javaslom: ha valamilyen csoda folytán a Donbassz szenvedéseinek vége szakad, és az ügy eljut a háborús bűnösök méltó, példás és kíméletlen megbüntetéséig, Poros Jankó esetében legyen külön vádpont az, ahogy – aljas, provokatív szándékból – ott gáncsolta a fogolycsere ügyét, ahol csak tudta. A fiát pedig vessék börtönbe, hadd szenvedjen ez a nyomorult! Hadd tudja meg, hogy szenvedtek a foglyok hozzátartozói az állandó packázástól. Melyek végét, ki tudja, hány fogoly már nem tudta élve kivárni.

 

Ellentétben a bárgyú (ha éppen nem áruló) Lavrov külügyminiszterrel, aki egyre csak a kijevi náci junta jó útra való térésében reménykedik – a hadifogolycserével kapcsolatos mizéria is több mindenről lerántja a leplet: 1. UKRAJNA – ahogy a minszki megállapodás egyetlen pontját sem tartotta be mindmáig – ÍGY EZT SEM: ELVETEMÜLT BANDITÁK, GAZEMBEREK ÁLTAL IRÁNYÍTOTT, SZERZŐDÉSKÉPTELEN, GONOSZ TERRORISTA ÁLLAM. Amellyel nem tárgyalgatni kell, hanem meg kell semmisíteni. Ahogy Hitlerrel tették, az emberekre támadó dúvadakkal, veszett állatokkal teszik ezt. 2. UKRAJNA KÖVETKEZETESEN NEM HAJLANDÓ BETARTANI A MINSZKI MEGÁLLAPODÁSOKNAK AZT AZ ELŐÍRÁSÁT, HOGY KÖZVETLEN TÁRGYALÁSOKAT KEZDJEN A NÉPKÖZTÁRSASÁGOK VEZETŐIVEL. Akik ellen elfogató parancs van érvényben (így, emiatt, szó sem lehet arról, hogy ukrán területen tárgyalásokat folytassanak: hiszen, a határt átlépve, azonmód kattanhat a kezükön a bilincs. De még harmadik országok területéről is elhurcolhatják őket az ukrán titkosszolgálatok elfogó különítményei. Ahogy csak Obama akadályozta meg Poros Jankó bábelnöknek még azt az elmeháborodott ötletét is, hogy Putyint Minszkben elrabolva, egyenesen Hágába, az ottani nemzetközi büntető törvényszék börtönébe szállítsák.)

 

A cikk még a december 27-i hadifogoly-csere előtt készült. Utána vált ismertté az a felháborító tény, az ukrán fél, a 306-ból, 69 főt visszatartott. Közöttük mind a 14 szabadon bocsátani tervezett orosz állampolgárt. Akik esetében a bábelnök nem is titkolta: azért szegte meg szavát és az általa aláírt megállapodást, mert a 14 orosz állampolgárt túszként vissza kívánta tartani. És noha a fogolycseréről szóló megállapodás a DONBASSZ TERÜLETÉN kölcsönösen fogságba esett személyekről szólt – Poros Jankó, mint mindig (nem is ő lett volna, ha most az egyszer pontosan betartja szerződéses vállalását) ISMÉT MENET KÖZBEN VÁLTOZTATOTT A MÁR ALÁÍRT MEGÁLLAPODÁSON, és, immár nem is titkoltan, az orosz állampolgárokat túszként használja fel. Hogy elérje néhány, OROSZORSZÁGI BÖRTÖNÖKBEN jogerős büntetésüket töltő ukrán állampolgár szabadon engedését. Kivétel nélkül OROSZ TERÜLETEN végrehajtott súlyos bűncselekményt, vagy cselekményeket elkövető személyekről van szó. Egy, magát újságírónak kiadó kémről, aki a kaukázusi térségben bukott le. Illetve a Krím területén elfogott ukrán terroristákról, szabotázsakciót tervező diverzánsokról. Ennek az alamuszi, végtelenül aljas húzásnak van még egy olvasata: OROSZORSZÁGOT, AZ OROSZORSZÁGBAN FOGVA TARTOTT UKRÁN SZEMÉLYEKET BELEVONVA AZ ÜGYBE, EGYSZERSMIND A KELET-UKRAJNAI KONFLIKTUS RÉSZTVEVŐJÉVÉ PRÓBÁLJA „VARÁZSOLNI”OROSZORSZÁGOT. E célja érdekében már 2014 óta nincs az az aljas provokáció, amivel meg ne próbálná kimutatni Oroszország „bűnösségét,”a konfliktusban való részességét. (1)

 

 

ANDREJ BABICKIJ ÚJSÁGÍRÓ A DONBASSZBAN VÉGBEMENT HADIFOGOLY-CSERÉRŐL, ILLETVE ARRÓL, HOGY EZ KINEK KÖSZÖNHETŐ

 

Azt gondolná az ember, hogy a ma végbement fogolycsere, kétségtelenül is több okból is, az év eseménye volt a Donbassz számára. Az év eseménye volt, mindenekelőtt, humanitárius szempontból. A fogolycsere – a kölcsönösen szabadon engedett emberek száma szempontjából aránytalan volt. Ezt gyakran és szívesen fölemlegette az ukrán hatalom – még azt megelőzően, hogy a fogolycsere tényét közzétette mind a hivatalos Moszkva, mind pedig Kijev is. És valóban: Ukrajnának 306 embert kellett szabadon bocsájtania, míg a népköztársaságoknak csak 74-et. Ha pusztán a számokra figyelünk, és nem ismerjük az ezzel összefüggő hátteret, csakugyan kialakulhat az az érzés, hogy a fogolycserét tekintve a fő humanista: az ukrán fél. Amelyik hajlandó volt szabadon engedni háromszáz olyan embert, akik az ő felfogása szerint bűnözők. És mindezt csak azért, hogy a hazájukat védő,– a harcok során fogságba esett – hős harcosaik visszatérhessenek gyermekeikhez, asszonyaikhoz, szüleikhez. (2) És együttérzésétől vezéreltetve, Kijev nem ragaszkodott mereven a mennyiségi paritás elvéhez. Mindez azonban csupán a látszat.

Az egyenlőtlen cserére nem azért került sor, mert a minszki megállapodások a „mindenkit mindenkire” elvet írják elő. Se nem azért, mert az ukrán félnek megesett volna a szíve saját hadifoglyaik sorsát illetően. Éppen ellenkezőleg. Az, hogy az ukránok listáira annyi ember került, akiket az ukrán Btk. különböző cikkelyei alapján, – kezdve a szeparatizmustól egészen a terrorizmusig – vettek őrizetbe és ítéltek el: nos, ez az ukrán titkosszolgálatok által gyakorolt leginkább megátalkodott, lelkiismeretlen és cinikus önkénynek a jele.

Míg a Donyecki és Luganszki Népköztársaság listáira éppen katonák szerepeltek. Vagyis olyan emberek, akik a harctereken, fegyverrel a kezükben estek fogságba. Amúgy nem elhanyagolandó részletkérdés, hogy ezeknek az embereknek a jelentős része különböző súlyosságú sebesülésekkel került a Donbassz védőinek kezére. Mára ezek az emberek mind egészségesek, minthogy az ilyenek teljes értékű – nem ritkán pedig igen bonyolult sebészeti beavatkozást igénylő – orvosi ellátásban részesültek. (3)

Az ukránok által kiadott foglyok között azonban nem sok katonaember akadt. E foglyok többsége olyan volt, akiket a Btk.-nak a szeparatizmussal kapcsolatos cikkelye alapján ítéltek el, majd kaptak (elnöki) kegyelmet. Mi sem egyszerűbb annál, ugyanis, hogy e cikkely alapján sitteljenek le valakit. Ehhez elegendő, hogy az illető rokona legyen egy szakadárnak, hogy fennhangon ítélje el az ukrán hadseregnek a „Terrorellenes Művelet” („ATO”) övezetében elkövetett tetteit, vagy azok között találtassék, akik 2014-ben szervezői voltak a népszavazásnak egy olyan településen, amelyek utóbb Ukrajna ellenőrzése alá kerültek. (4) De az ember egyszerűen is, mindenféle ok nélkül, a dutyiban találhatja magát. Se szeri, se száma az elejétől a végéig, teljességgel koholt vádak alapján meghozott ítéleteknek. (5)

Miként történhetett meg az, hogy a fogolycserék újra és újra meghiúsultak, noha a minszki Kontakt Csoportban a népköztársaságok képviselői kísérletek sorával próbálkoztak, hogy megállapodásra jussanak az ukrán féllel? KIJEV (RENDSZERESEN) NEM AKARTA FÖLVENNI A KICSERÉLENDŐ SZEMÉLYEK LISTÁJÁRA AZOKAT AZ EMBEREKET, AKIK SZABADON BOCSÁTÁSÁT A NÉPKÖZTÁRSASÁGOK KÖVETELTÉK. (Kiemelés a fordítótól.)  Ezekben az esetekben mindenkor a hadműveletek során foglyul ejtett harcosokról volt szó.

A helyzet az, hogy SOKAKAT KÖZÜLÜK A BTK.-NAK A GYILKOSSÁGOKRA VONATKOZÓ CIKKELYEI ALAPJÁN, ÉLETFOGYTIGLANI SZABADSÁGVESZTÉSRE ÍTÉLTEK EL. (Kiemelés a fordítótól.) Minthogy Ukrajna – azt, ami a területén, továbbá a Donbasszban történik – NEM HAJLANDÓ HÁBORÚKÉNT ELISMERNI, ÍGY A FOGLYOKAT NEM A HÁBORÚS, HANEM A BÉKEIDŐK SZERINTI CIKKELYEK ALAPJÁN ÍTÉLIK EL. (6) (Kiemelés a fordítótól.) Az életfogytiglani szabadságvesztésre ítélteket nem lehet kegyelemben részesíteni. A fogolycserére, esetükben, így csak akkor kerülhet sor, ha az elítéltet maga Porosenkó elnök részesíti kegyelemben. (7)

Amellett Ukrajna nem volt hajlandó kicserélni a kezei közé került orosz állampolgárokat. Őket, ugyanis, olyan különleges értéktárgyaknak tekinti, akiket csupán arra lehet felhasználni, hogy kiszabadítsák az orosz börtönökben ülő ukrán diverzánsokra. Nem estek a fogolycsere keretében szabadon bocsátandó személyek közé a „Berkut” (8) volt harcosai, illetve némely egyéb kategóriák. PEDIG A „MINDENKIT MINDENKIRE” ELV – amely pedig a minszki megállapodások értelmében kötelezően végrehajtandó – kikötötte, hogy Kijev ne vonhasson ki, a saját belátása szerint, ilyen, vagy olyan személyeket a fogolylistákról. És ez lett az a legfőbb akadály, amit a két népköztársaság képviselőinek, egy álló esztendőn keresztül, nem sikerült leküzdeniük. (9)

És van itt még egy körülmény. Tudniillik, miért van az, hogy a háború három és fél esztendeje alatt a népköztársaságoknak csupán az ukrán katonák ilyen jelentéktelen mennyiségben foglyul ejtett katonájára sikerült szert tenniük (10)?  Először is: 2016-ig a fogolycserék, úgy, ahogy, de működtek. És az ukrán foglyok nagy része már akkor kiszabadult. Másrészt: a foglyul ejtett ukrán kiskatonák jelentős részét a nemzetőrség ilyen-olyan parancsnokai, még a helyszíneken átadták szüleiknek, SEMMIT SEM KÉRVE CSERÉBE. Egyszerűen elfogták ezeket az ukrán katonákat, majd mindjárt szabadon is engedték őket. Abból kiindulva, hogy a foglyok csupán áldozatai a Majdan után az állam irányítását megragadó államhatalom lélektelenségének és cinizmusának. (10)

Valószínű, hogy ez a gyakorlat még meghatározatlan ideig érvényesült volna, ha – Viktor –Medvedcsuk (11) ukrán politikus kérésére – be nem avatkozott volna Vlagyimir Putyin orosz elnök, illetve Kirill pátriárka, a pravoszláv egyház feje. Amikor arról beszéltem, hogy a fogolycsere a Donbassz számára – nem csupán humanitárius szempontból – az év eseménye, akkor arra gondoltam: az orosz elnök, ahhoz, hogy bejelenthesse: beszáll a probléma megoldásába, előbb telefonon beszélt a két népköztársaság vezetőivel (12). A telefonbeszélgetést követően pedig a nyilvánosság előtt immár nem illesztette hozzá, mint eddig az „önhatalmúlag kikiáltott” jelzőt (13), hanem teljes értékű állami képződményeknek minősítette őket. Ezt mind a Donbasszban, mind Ukrajnában úgy értékelték, mint az előbbiek elismerése felé tett komoly lépést. (14)

Valószínűleg sűrű homály fogja fedni azt, hogy miképpen sikerült Putyinnak úrrá lennie Kijev részvétlenségén, illetve azon, ahogy Kijev nyíltan torpedózza a fogolycsere folyamatát. Milyen olyan eszközöket tudott bedobni, annak dacára, hogy az ilyen eszközök – láthatóan – nem álltak rendelkezésre. Feltételezem: megállapodott a „nyugati partnerekkel”, hogy azok némileg megvonják az oxigént Petro Porosenkótól. Valószínűleg ezzel a húzásával sikerült elérnie ezt a csodaszerként ható eredményt. Ám abszolút nyilvánvaló, hogy pontosan az orosz elnök közbelépése volt az, amivel sikerült kimozdítani a holtpontról ezt az ügyet. Amely így gyors lépésekkel kezdett megindulni a végső megoldás felé. Ukrajnában gyors ütemben láttak hozzá ahhoz, hogy az elítéltek – közöttük az orosz állampolgárok eseteiben is – enyhébbekre változtassák azokat a cikkelyeket, amelyek alapján elítélték őket. Ezen változtatások alapján, gyorsan átvezetve azokat a bírósági ítéletekre. Hogy ily módon is Porosenkó lehetőséget kapjon a foglyoknak nyújtandó kegyelemhez – amire azért volt szükség, hogy a továbbiakban ezeket a foglyokat kiadhassák.

Az bizonyos, hogy a front mindkét oldalán lévő ukrán és orosz mamák, papák, gyermekek számára a mai nap elhozta a legdrágább újévi ajándékot. (15) Ezt az ajándékot az az ember nyújtotta nekik, akinek a neve: Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin.

Журналист Андрей Бабицкий — об обмене военнопленными в Донбассе и благодаря кому он состоялся.

Казалось бы, производимый сегодня обмен, который стал, несомненно, событием года для Донбасса по разным причинам — не только гуманитарного характера, — количественно неравноценен, о чём часто и охотно заявляли украинские власти ещё до того, как о том, что он состоится, было объявлено официальной Москвой и Киевом. Действительно, Украина передаёт 306 человек, а народные республики лишь 74. Если смотреть на эти цифры, не зная их подоплёки, может, и впрямь сложится ощущение, что главным гуманистом при обмене является украинская сторона, согласившаяся освободить три сотни человек, являющихся с её точки зрения преступниками, лишь для того, чтобы её мужественные солдаты, защитники Родины, попавшие в плен, вернулись к своим детям, жёнам и родителям. Из сострадания к своим Киев не стал жёстко держаться за принцип количественного паритета. Но всё это только кажется.

Секрет неэквивалентного обмена — не в прописанной в минских соглашениях формуле “всех на всех” и не в сердобольности украинской стороны. Ровно наоборот: то, что в украинских списках оказалось так много людей, арестованных и осуждённых по разным статьям, начиная с обвинений в сепаратизме и заканчивая терроризмом, — это свидетельство самого отчаянного, бессовестного и циничного произвола, творимого спецслужбами Украины.

В списках ДНР и ЛНР значатся главным образом именно военнослужащие. То есть люди, попавшие в плен на поле боя с оружием в руках. Кстати, немаловажная деталь: значительная часть из них попала в руки защитников Донбасса, имея ранения различной степени тяжести. На сегодняшний день все здоровы, поскольку им была оказана полноценная и зачастую требующая очень сложного хирургического вмешательства медицинская помощь.

Среди выдаваемых Украиной пленных военных немного. Большинство — это те, кто был осуждён, а потом и помилован по сепаратистской статье. Загреметь по ней в тюрьму на Украине проще простого — достаточно быть родственником сепаратиста, позволить себе вслух осудить действия украинских войск в зоне АТО, участвовать в организации референдума в 2014 году в тех населённых пунктах Донбасса, которые впоследствии перешли под контроль Украины. Можно и просто так — вообще ни за что. Полностью — от начала и до конца — сфабрикованных дел тоже хватает.

Почему обмен постоянно срывался, хотя в рамках контактной группы в Минске представители народных республик предпринимали неоднократные попытки договориться с украинской стороной? Киев не желал вносить в списки тех людей, освобождения которых требовали ДНР и ЛНР. Речь шла именно о военнослужащих, захваченных в плен во время боевых действий.

Фото: © РИА Новости/Михаил Воскресенский

Фото: © РИА Новости/Михаил Воскресенский

Дело в том, что многие из них были судимы по статье за убийство и приговорены к пожизненному сроку. Поскольку Украина не признаёт происходящее на её территории и в Донбассе войной, то пленных судят не по военным статьям, а по гражданским. Приговорённые к пожизненному заключению не подлежат помилованию, а обмен может состояться только после того, как осуждённый получает “помиловку” от президента Порошенко.

Кроме того, Украина отказывалась обменивать попавших в её руки граждан России, поскольку они считаются особо ценным материалом, который следует использовать только для того, чтобы вызволять украинских диверсантов, сидящих в российских тюрьмах. Не подлежали освобождению бывшие бойцы “Беркута” и ещё некоторые категории. Но формула “всех на всех”, обязательная к исполнению по условиям минских соглашений, требовала, чтобы Киев не выводил по собственному произволу часть пленников из списка. В этом и заключалось главное препятствие, преодолеть которое представителям ЛНР и ДНР не удавалось в течение года.

Ещё одно обстоятельство. Почему республики в течение трёх с лишним лет войны обзавелись таким незначительным количеством пленённых военнослужащих ВСУ? Во-первых, до 2016 года обмены худо-бедно шли и большая часть пленных была освобождена уже тогда. А во-вторых, значительное число пленённых украинских солдатиков выдавали их родителям командиры ополчения на местах, не требуя ничего взамен. Вот просто брали и отпускали, понимая, что те — просто жертвы бездушной и циничной постмайданной власти.

Наверное, такое положение сохранялось бы неопределённо долго, если бы в ход событий не вмешались по просьбе украинского политика Виктора Медведчука президент России Владимир Путин и глава Российской православной церкви патриарх Кирилл. Когда я говорил о том, что обмен — это событие года для Донбасса не только по гуманитарным причинам, я имел в виду, что для того, чтобы объявить о своём подключении к решению проблемы, российский лидер связался по телефону с главами ДНР И ЛНР, а после разговора публично назвал республики не самопровозглашёнными, а вполне себе государственными образованиями. Это было расценено как в Донбассе, так и на Украине как серьёзный шаг по их признанию.

Как удалось Путину пробиться сквозь бездушие Киева и его открытое торпедирование процесса обмена пленными, какие рычаги он задействовал при их полном видимом отсутствии, наверно, будет скрыто под покровом тайны. Я полагаю, что он договорился с “западными партнёрами” о том, что те слегка пережмут кислород Петру Порошенко, и этот ход и привёл к такому чудодейственному результату. Но совершенно очевидно, что именно благодаря вмешательству президента России процесс сдвинулся с мёртвой точки и стал быстро продвигаться к финальной черте. На Украине срочно стали менять статьи сидельцев, в том числе и российских граждан, на более мягкие и быстро штамповать судебные приговоры, чтобы Порошенко имел возможность помиловать осуждённых для их дальнейшей передачи.

Наверное, для украинских и русских мам и пап, жён, детей по разные линии фронта сегодняшний день станет самым дорогим новогодним подарком. Этот подарок сделал им человек по имени Владимир Владимирович Путин.