https://levediaharcos.wordpress.com/2017/12/18/miert-kell-a-rjazanyi-vanyanak-teerted-harcolnia-i/
„MIÉRT KELL A RJAZANYI VÁNYÁNAK TEÉRTED HARCOLNIA?”
Időről időre hallom, amint honfitársaim a donyeckieknek fölteszik azt az ostoba kérdést: „Miért köteles a Ványa, Rjazanyból, teérted harcolni?” Ha a kérdés a hivatásos orosz hadsereg egy katonájára vonatkozik, akkor az a kérdés, hogy „köteles-e, vagy sem”, föl sem merülhet. Ebben az esetben Ványa a hadsereg főparancsnokának az utasítását hajtja végre. Ezzel összefüggésben a Donbassz lakóiban teljes joggal vetődik fel a kérdés: miért vetették be a Dnyeszter-melléken (1) az orosz békefenntartókat? Hogy van az, hogy Dél-Oszétiának nyíltan a védelmére keltek? Miért hajtották végre – megvédendő az ottani lakosság véleménynyilvánításának (2) a szabadságát – azt a krími különleges műveletet, amivel megsértették mind az ukrán törvényeket, mind pedig azt, a nemzetközi jogban lefektetett elvet, hogy a krími népszavazáshoz hasonló szituációkban „tartózkodni kell a külső beavatkozástól”? Miért vetették be az orosz csapatokat Szíriában, ahol fiaink esnek el a szentséges arabokért, akiktől pedig még csak oroszbarát véleménynyilvánítást sem vártak el? Mert hiszen Janukovics írásban kérte orosz csapatok bevetését (3)?
Ám ha „a Rjazanyból való Ványán” egy orosz önkéntest értünk – akkor, már elnézést, mikor mondtak olyat a donyeckiek, hogy értük oroszországi önkéntesek kötelesek harcolni? Egész idő alatt, amíg Donyeckben voltam (2014 júliusától 2015 márciusáig), ilyen marhaságot én egyetlen ottani lakostól sem hallottam.
Igen, az emberek fölteszik maguknak a kérdést: miért van az, hogy az egyiket nyíltan támogatják – ám a másikat támogatni vagy nem merik, vagy nem akarják? Miért nem éltek az alkalommal, amikor Ukrajnának mindössze ötezer tényleges katonája volt, a Nyugat pedig nem akart katonai segítséget nyújtani? Az ellenség fölötti győzelem után miért kötöttek vele fegyverszünetet? Miért ismerték el a kijevi hatalmat? Miért adták vissza az egymilliárd dollár értékű fegyvereket a Krímből? Miért támogatták, minden lehetséges módon a fasiszta Ukrajna gazdaságát? Ezek a kérdések azonban az Orosz Föderáció nevű államhoz, és nem az egyszerű, rjazanyi Ványához szólnak. Ha ez a Ványa önkéntes volt, és eljött a Donbasszba, ő ezt nem azért tette, mert hogy valakiért neki harcolnia kellett volna. Hanem azért jött ide, mert, először is, számára nem léteznek olyan határok, amelyek elválasztják egymástól az orosz nép egyes részeit. Vagyis nem arról volt szó, hogy Ványának valamiféle kötelezettségei lettek volna Petyával szemben. Más szóval, nem arról volt szó, hogy az orosz állampolgárnak valamiféle kötelezettségei lettek volna a Donbassz lakóival szemben. Itt az orosz nép egységéről volt szó. Másodszor: ő is, miként a helyiek is, hitt Vlagyimir Vlagyimirovics szavainak: itt a legnagyobb megosztott népről van szó. És az államfő védelmet ígért minden orosznak – mindenkinek, aki az egységes Orosz Világhoz tartozónak érzi magát.
Egyébként sok oroszországi önkéntes a krími forgatókönyv megismétlődésében reménykedett: abban, hogy az események majd a hivatásos hadsereg védelmében történnek majd (4). És ez így van rendjén. A donyeckiek nemhogy soha nem követelték, de még csak nem is kérték azt, hogy az egyszerű orosz állampolgárok közül bárki is fegyvert fogjon. Hangsúlyozom, ITT AZ EGYSZERŰ ÁLLAMPOLGÁROKRÓL VAN SZÓ. Az rendjén valónak számít, ha valaki segítséget kér egy másik államtól. Egy egyszerű állampolgár azonban nem köteles bárkiért is harcolni. Ez minden egyes ember számára saját akaratból történő választás dolga. (5) Azok, akik ezzel a bődületes marhasággal vádolják a Donbasszt, valójában azt maguktól találták ki, maguk is vádolták meg ezzel. Most pedig kéjesen elgyönyörködnek saját agyszüleményükben. Ha megkérdezem azokat a honfitársaimat, akik állítólag aggódnak az orosz önkéntesek sorsa iránt: mit tettetek azért, hogy segítsetek rajtuk. Küldtetek-e netán akárcsak egyetlen kopejkát is, hogy ezek az önkéntesek, sebesülésük után, gyógykezeltethessék, rehabilitáltathassák magukat? A válasz részükről általában ez: „Segítse őket az állam”. Ennyiből áll hát az önkéntesekért való aggódásuk.
Valójában az orosz önkéntesek úgy kellenek nekik, mint a hátukra a púp. Csak arra jók, hogy beleköthessenek a donyeckiekbe, és valamennyire is megpróbálják igazolni minszki árulásokat. És ez az igazság. Az orosz nyárspolgárnak nincs szüksége az orosz önkéntesekre. Legföljebb azért emlegetik őket néhanapján, hogy a témával kapcsolatban spekulációkba lehessen bontakozni. Amikor Moszkvában, a Szaharov Központban kiállították a Donbassz elleni büntető expedíció „hőseinek” a portréit, ez ellen csak a Donbasszban folyó háború veteránjai, és egy maroknyi, nem közömbös ember emelte föl nyilvánosan is a szavát. És mindezt a sokmilliós Moszkvában! Amikor viszont ugyanebben a Moszkvában beindult az iPhone-7-ek árusítása, több százezer ember verődött sorokba.
És a könyveink? Azokat kiknek írjuk? A helyiek már így is sok mindent tudnak arról, ami azokban a könyvekben meg van írva. Nem – ezeket a könyveket, kedves honfitársaim, önöknek írjuk. Hogy kopogtassunk eszük, szívük zárt ajtaján. Hogy elmondjuk az igazságot a háborúról. Hiszen nagyon sok könyvünk nyílt forgalmazásban van, elérhetők az interneten. Önöknek azonban, hogyan, hogy nem – minden mindegy.
Gondolom, az ilyen „kiművelt emberfőket”, a Nagy Honvédő Háború példáit felidézve, nem árt emlékeztetni egynémely axiómákra:
- Kezdetnek: 1941–45-ben az ország hadat üzent az orosz népet megszállni akaróknak.
2. Mozgósítást hajtott végre. Ugyanakkor nem hagyta, hogy az orosz nép megszállói és gyilkosai mozgósításokat hajtsanak végre, ily módon is segítve a megszállók legalizálását. (6) Nem mondogatta azt a lakosságnak, hogy nem muszáj harcolni a megszállók ellen.
- A megszállók által elfoglalt területekről is jöttek el menekültek. Sok-sok menekült. És nem küldték őket vissza, hogy tovább dolgozzanak a megszállók javára.
- Ugyanakkor, 1941 és 1945 között nem tárgyalgatott az orosz nép megszállóival. Győztes csaták után nem kötött fegyverszüneteket (7), nem szolgáltatta vissza a haditechnikát (8), nem ismerte el a megszálló hatalmat, nem támogatta a fasiszta Németország gazdaságát (9).
- 1941 és 45 között nem mondogatták azt a megszállás alatt élő oroszoknak, hogy szabadítsátok fel magatokat saját magatok.
- 1941 és 45 között egyetlen megszállt terület sem tudta önmagát felszabadítani.
Vagy például: 1920 végére a Vörös Hadsereg létszáma 5,5 millió fő volt (Szovjet-Oroszország lakosságának nem több mint 6 százaléka). Közülük 2,4 millió volt csak a harcoló alakulatok létszáma. Vegyék továbbá figyelembe, hogy a hadsereg létszámának tetemes részét nem önkéntesek tették ki, hanem akiket tervszerűen besoroztak. (10) A Fehér Hadsereg létszáma sem haladta meg soha az események összes résztvevőjének 5 %-át. A parasztság döntő többsége inkább távol maradt mindenféle harci cselekménytől. Katonai statisztikák szerint bármely háborúban normának számít, ha a hadseregben 5 százaléknyi önkéntes szolgál. Ha ez az arány 10 százalék, az már egészen jó. Az „udvarias emberek” (11) ez esetben maradhattak volna a hajóikon, és onnan figyelhették volna, hogy a Krím saját magától hogyan fogadja a megszállókat. Nem pedig partra szállni a legkorszerűbb haditechnikájukkal. Azért, hogy – miként a főparancsnok kifejezte magát – a „nacionalizmus műjégpályájává” változzon.
Értsenek meg ez egyszerű igazságot: egy állammal csak egy másik állam állhat szemben. Ha azt gondolják, hogy ha valaki, csatlakozván a népfelkelőkhöz, rögtön kiváló harcossá válik, nagyon tévednek. 2014 tavaszának végén, nyarának elején a népfelkelők közötti áldozatok nagy számának az okai között volt tapasztalatlanságuk, illetve az volt, hogy az emberek a hadviselés legelemibb készségeivel sem rendelkeztek. Csak az állam képes arra, hogy rendesen megszervezzen egy nemzetőrséget, annak tagjait kiképezze, ellássa minden szükségessel. Március-áprilisban az állam részéről ezzel kapcsolatban jóformán semmi sem történt, habár lett volna erre elegendő idő. Csak akkor ébredtek mindennek tudatára, amikor a lövedékek már Rosztov megye területére kezdtek hullni. És csupán csak nagyon adagolva nyújtottak katonai segítséget. És nem abból a célból, hogy felszabadítsák a junta által elfoglalt területeket. Hanem hogy az ukrán partnereket visszatereljék a tárgyalási folyamatba (12). De most nem a politikáról, hanem az emberek közötti viszonyról beszélünk.
Az ilyen vádaskodóktól meg szeretném kérdezni: és nálunk, az országban csakugyan minden rendben van? Maguk, személy szerint, mit tettek Oroszországért – azon túl, hogy munkába járnak, zabálnak, alszanak, az Interneten ülnek, elmondva másoknak, hogyan kell helyesen fölkelni – és hagyják magukat meglopni? A szemünk előtt nőtt meg az oligarchák száma a 2000-es hatról mostanra kilencvenhatra. A maguk szeme láttára történt, hogy ennek a 96 oligarchának az együttes vagyona, a Forbes magazin adatai szerint 2016-ban 37 %-kal nőtt. És mindezt egy elnyomorodó lakossággal a háttérben. A szemük láttára alakult ki egy olyan ország, amely abszolút függ az ásványi kincsek exportjától. Például 2015-ben csupán a kőolajtermékek eladása adta az Orosz Föderáció teljes exportjának 51,3 %-át. És ebben még nincs benne a többi ásványi nyersanyag. Maguknak egy olyan miniszterelnökük van, aki – az oligarchák gazdagodásának közepette azt mondja önöknek: „Pénz – az ugyan nincs, de tartsák magukat.” (13)
És azt tudják-e, hogy éppen az elnök az, aki a miniszterelnök személyére javaslatot tesz az Állami Dumának? A jelölt személyére tett javaslat előerjesztésétől számított egy héten belül az Állami Duma megvizsgálja az Orosz Föderáció Elnöke által a kormány elnökének személyére tett javaslatát. Azt követően, hogy az Állami Duma harmadszor is elutasítja a kormány elnökének személyére tett jelöléseket, az Orosz Föderáció elnöke maga jelöli ki az orosz kormány elnökét, majd feloszlatja az Állami Dumát, és új választásokat ír ki. Az Orosz Föderáció Alkotmányának 83. cikkelye értelmében Oroszország elnökének joga van arra, hogy a kormány ülésein elnököljön.
Az Orosz Föderáció Alkotmányának 115. cikkelye értelmében Oroszország elnöke hatályon kívül helyezheti a kormány határozatait és rendeleteit, amennyiben azok ellentétesek az államfő utasításaival. Az önök hallhatólagos beleegyezésével azonban a 19 éves Liza Peszkova (14) francia állampolgár vált – mint ezt ő maga mondta – a krími „hajógyártás” irányítójává. Abban viszont nem hiszek, hogy az államfőt valamiféle „ötödik hadoszlop” gátolná abban, hogy leszámoljon a saját szóvivőjével, és nemzetileg orientált emberekkel vegye körül magát. Érdekes: hogyan, hogy nem, az „5. hadoszlop őt abban nem akadályozza, hogy beleártsa magát a Krímbe és Szíriába, vagy szétkergesse a neki nem tetsző tüntetéseket. Még nem is olyan régen nemigen emlegette bárki is „az ötödik hadoszlopot”. Ma viszont már a ház előtti padon üldögélő öregasszonyok is erről beszélnek. Az embernek az a benyomása támad, hogy „az ötödik hadoszlopról” szóló infókat valakik bedobták a népnek – hogy azután a kormány minden vétkét erre a bizonyos „ötödik hadoszlopra” lehessen fogni. Mert ki szokta legelőször kiáltani: „fogják el, tolvaj!”? Ugye, hogy maga a tolvaj. Ebből az elvből kiindulva nem nehéz kitalálni, hogy kik azok, akik mindent az un. „ötödik hadoszlopra” fognak rá.
A legfontosabb, amit meg kell értenünk: „az ötödik hadoszlop” kizárólag olyan emberekből áll, akik befolyással vannak Oroszország bel- és külpolitikájára. Vagyis, a hatalom birtokosaiból. Semmiféle navalnijoknak, kaszjanovoknak, nyemcovoknak és a Nyugat egyéb liberális talpnyalóinak nincsenek olyan, a hatalmat befolyásolni képes eszközök a kezeikben, mint amilyenek az elnök kezében vannak.
Az orosz elnök kertelés nélkül kijelentette: „Ha úgy vélném, hogy számunkra a totalitárius, vagy a tekintélyuralmi rendszer a megfelelőbb, akkor egyszerűen megváltoztatnám az Alkotmányt. Mint tudják, ezt könnyű keresztülvinni. Ehhez még csak egy össznépi szavazás sem szükséges. Elég lenne ezt a döntést keresztülvinni a parlamentben, ahol nekünk több mint háromszáz szavazatunk volt.”
Kedves „internet-hazafiak”. Az önök szeme láttára adják bérbe a kínaiaknak, fillérekért, a Bajkálontúl és a Távol-Kelet földjeit. Kínába pedig viszik az orosz fegyverek garmadát. A szemük láttára engedték át Kazahsztánnak Szibéria egy részét. A listát lehetne még folytatni, de ennyi is elegendő, hogy érzékeltessük a kialakult helyzetet. Azt mondják, hogy van erős hadseregünk? Először is: azzal, hogy abszolút függőségben vagyunk a nyersanyagexport révén, nincs is olyan sok köszönet ettől a hadseregtől. Egy ilyen állam, a csövekért cserébe (15) kész lesz nem hogy fegyvereket, de még technológiát is áruba bocsátani – ami már folyamatban is van. Másodszor is, az oligarchikus állam azért tart fenn erős hadsereget, hogy a külső és belső beavatkozásokkal szemben megvédje az oligarchák aktívumait. Adott esetben pedig ugyanez a hadsereg a néppel szemben fogja megvédeni az államot. Tolsztoj ezzel kapcsolatban igen találóan jegyezte meg: „Összegyűltek a népet kifosztó gonosztevők, egybegyűjtöttek katonákat, bírákat, hogy azok védjék orgiájukat – miközben ők tivornyáznak”. És mindezt a legyőzhetetlen és nagy orosz népről szóló dallamokkal a háttérben. És ugyanazok húzzák a talp alá valót, mint akik meglopják ezt a népet. Sikerült is megvezetniük magukat. Gratulálok, uraim. A népet már nem is térdre kényszerítették, hanem abba a bizonyos pózba.
De miért is használom azt a szót, hogy „magukat”? Mert e cikkem csak azokról szól, akik nem értik ezeket a dolgokat. Akik másokat hibáztatnak, ahelyett, hogy saját magukba néznének. Ahogy mondani szokták: a saját szemünkben még a gerendát se vesszük észre, míg másokéban a szálkát is rögtön kiszúrjuk. Pedig attól, hogy másokat hibáztatunk, az életünk még nem lesz jobb. Manapság népszerű kifogás, hogy – úgymond – mindenről a zsidók tehetnek. Pedig a zsidók nem hibásak: ők olyanok, amilyenek. És ezt még csak nem is titkolják.
Nem, mindenért mi magunk vagyunk a felelősök. Mert hagyjuk, hogy így bánjanak velünk.
Azt szeretném, hogy mindazok, akik kioktatják a Donbasszt arról, hogy hogyan kell helyesen fölkelni; akik az „1941-1945. Megismételhetjük!” matricával a szélvédőjükön közlekednek, kimennének az utcára, és legalább egy napig álljanak az esőben. Egy napig! Az esőben! Még csak lövészárkokat sem kell ásniuk. Lássák, ahogy mellettük egy lövedék darabokra tépi szét bajtársaik testét. Tegyék meg hát: álljanak ki egy napra az esőre, és vegyék le, a francba, a hülye matricájukat! A háború az nem ugyanaz, mint a hetvenedik évforduló alkalmából megrendezett díszszemle. A háború: meggyulladt emberek, letépett végtagok, tönkrement életek. A maguk hazafisága csak addig tart, amíg tudják, hogy magukat megvédik az Orosz Föderáció Fegyveres Erői.
Igaza volt Sztrelkovnak (16), aki megmondta: ha a krímiek is látták volna a háború minden borzalmát, akkor ugyanúgy viselkedtek volna, mint a donbassziak. Most nem szólok a tüntetésekről, vagy arról, amikor a tereken emberek gyepálták egymást (17). Ugyanaz történt a Donbasszban is: ott is egymásnak estek emberek (18) ott is voltak tüntetések, közigazgatási épületeket is elfoglaltak és a páncélozott csapatszállító járműveket is feltartóztatták. Én a valódi háborúról beszélek: amikor lélektanilag erre nem készült emberek először hallották a lövedékek robbanását, amikor „Grádokkal” (19), tankokkal, a légierővel lőnek, bombáznak. Ez egy olyan szörnyű, pusztító erő, amit a tévében nem lehet visszaadni. Az emberek mindenütt egyformák. Elég volt már az egymás kölcsönös hibáztatásából. És, ahogy látom, sokan a holt hősöket szeretik látni. Isten bizony, mint valami necrophilia. Ha nem haltál meg, ha nem vettél részt a Minszkben folyó boszorkányszombaton (20), akkor gyáva ember vagy. Ha meghaltál, akkor viszont hős vagy. Én viszont azt mondom: hála istennek, hogy Igor Ivanics él (21). És magukkal ellentétben ténylegesen segít azokon, akik arra rászorulnak. Vagy azokon, akik megszenvedték a minszki partnerséget. (22)
,
Apropó, Krím és Donbassz. Valahogy nem hallom polgártársaim sirámait a Donbasszal kapcsolatban. A Krím nekik csak azért kell, mert az üdülőhely. Az orosz államnak arra kell, hogy elhelyezze ott haditengerészeti támaszpontját (23). A nyárspolgárnak viszont pihenőhelyként van rá szüksége. Több, mint biztos vagyok abban: ha a Krímnek nem lenne tengerpartja, déli, szubtrópusi éghajlata, gyönyörű természete, olyan egyedülálló helyei amelyeket érdemes fölkeresni – nos, akkor honfitársaim túlnyomó többségének a Krím eszébe sem jutna. Úgyhogy, krímiek, nem ti kelletek nekik, mint emberek, mint nép – hanem a ti szép félszigetetek. Íme, ez az ő „hazafiságuk”.
És utoljára még valami. Amikor olyanok között folyik a vita, akik kénytelenek magukon tűrni a minszki árulás minden gyönyörét, illetve a minszki egyezkedés hívei között, az utóbbiaktól – ha a „Minszk-2” javára szóló érveik már kifogytak –, olvashatok ilyesmiket: „Mit panaszkodsz? Eredj harcolni, és hallgass!…” Vagy valami efféléket. Pedig mi is panaszkodunk. Mi oroszországi önkéntesek is panaszkodunk a minszki disznóságok miatt. Hát hogyne, amikor kétszer is elvették tőlünk a győzelmet: Ilovajszknál, illetve Debalcevónál? Nem vagyunk robotok, ott nekünk a harcban bajtársaink estek el, békés civilek, gyerekek, öregek – emberek vesztették el hozzátartozóikat, az otthonukat, a jobb jövőben való reményüket.
Az ilyenektől megkérdezném: nem gondolkodtak-e el azon, hogy a meggyőződésből harcoló nemzetőrök többsége otthagyta a hadsereget (24) – de készek visszatérni, ha lemondanak a minszki „fegyverszünetről”. Mert miért is harcoljanak? A politikusok közötti partnerségért? Az Ukrajnán belüli különleges státuszért? (25) Azért, hogy a frontvonal az adott helyen megmerevedjen, az ukránok pedig, mintha mi sem történt volna, folytathassák az ágyúzásaikat? Száz százalékig garantálom, hogy önök nem engednék el hozzátartozóikat a háborúba. Azon egyszerű okból, hogy aki csak egyszer is átesett egy tüzérségi támadáson, azt nem viszi rá a lélek arra, hogy másokat elküldjön a háborúba. Magukat, megelőzés céljából kivinném az előretolt állásokba. Ott helyrerázódna az agyuk. Amikor azt mondják – főleg a minszki összeesküvéssel párhuzamosan –, hogy „eredj és harcolj!”, az olyan mintha azt mondanák: „hogy dögölnél meg”, „legyél már öngyilkos”, vagy hogy „a halálodat akarom”. Maguk, tulajdonságaikat tekintve még csak nem is hoholok (26), hanem még náluk is rosszabbak. Nos, rendben, ha ilyesmit engednek meg maguknak, akkor az a nagy kérésünk: lesznek szívesek megadni az elérhetőségeiket: lakcím, telefonszám, fénykép – hogy föl lehessen ismerni magukat. Hiszen bármi megeshet. Például az, hogy az az ember, akinek ezt tanácsolta, nagylelkűségénél fogva teljesíteni akarja majd, és fogja is, a maga kérését, és elmegy a háborúba. És ha életét adja a minszki „partnerségért”, akkor a családtagoknak tudniuk kell majd, hogy ki tanácsolta hozzátartozójuknak azt, hogy ezt tegye. Meglehet, föl kívánják majd keresni önt, és személyesen „megköszönni” önnek a „hasznos” tanácsot. Ez így lesz fair. Részemről ennyi.
https://petr195912.livejournal.com/245073.html
* * *
(És egy videó, amely a nézőt szembesíti azzal: mit mondott Putyin még a kelet-ukrajnai konfliktus kezdeti időszakaiban a határon túli orosz honfitársak megvédéséről. És mit mond, mit tesz napjainkban, ebben a kérdésben.)
https://youtu.be/RLygkGX20pc
https://levediaharcos.wordpress.com/2017/12/18/56/
„MIÉRT KELL A RJAZANYI VÁNYÁNAK TEÉRTED HARCOLNIA?” – II.A LÁBJEGYZETEK-1
MEGJEGYZÉSEK:
(1) A Dnyeszter-mellék – a Dnyeszter bal partján elterülő régió. Lakóinak valamivel több, mint egyharmada moldáv, a többi ukrán és orosz. 1924-ben, Szovjet-Ukrajna keretein belül, azokban a térségekben, ahol a moldáv lakosság aránya számottevő volt, létrehozták a Moldáv Autonóm Szovjetköztársaságot.
1940 júniusában a szovjet kormány visszakövetelte az 1812 óta Oroszországhoz tartozó, ám Románia által 1918 elején orvul elfoglalt és bekebelezett, Besszarábiaként ismert területet. Ehhez hozzácsapta Ukrajnától a Moldáv Autonóm Szovjetköztársaságot, így hozva létre a Moldáv Szovjetköztársaságot.
Formailag még a szovjet idők járták, amikor, 1989-ben, Moldáviában egy jobboldali, román tudatú (főként értelmiségiekből álló) körhöz került a hatalom, akik célként határozták meg a Romániához történő visszatérést. A Dnyeszter-mellék zömben szláv lakossága azonban nem akart román uralom alá kerülni. Ezért 1990-ben kikiáltották előbb a Dnyeszter-melléki szovjetköztársaságot, majd, egy évvel később, a Szovjetunió széthullásakor, a Dnyeszter-melléki Moldáv Köztársaságot (PMR), Tiraszpol székhellyel. 1992-ben a kisinyovi kormány katonai és rendőri erőket küldött az elszakadt köztársaságba, hogy erőnek erejével visszatereljék Moldáviába. A kalandor akció véres kudarccal végződött a kisinyovi kormány számára, amely röviddel később (az 1994-es választásokon) meg is bukott. (Ma ismét ezek az erők vannak hatalmon.) A PMR-ben 1996-ban, majd 2006-ban is népszavazást tartottak a terület jövőjéről. Mindkét alkalommal a lakosság a 90 százalékot messze meghaladó arányban (2006-ban 97 %-kal) erősítette meg: önálló államot akarnak – azzal, hogy az utóbb majd csatlakozik Oroszországhoz. (Ami bajos, mivel a két állam nem határos egymással. Ha a „Nagy-Novorosszija” terv sikerülne, ez közvetlen területi összeköttetést teremtene Oroszország és a PMR között. Moszkva azonban láthatóan nem kapkod az ötletért.
Kisinyovban a legutóbbi elnökválasztáson egy reformszocialista politikust, Igor Dodont választották meg államfőnek. (Akinek mostantól meg kell küzdenie a románbarát, jobboldali kormánnyal.) Az új államfő szakított elődeinek románbarát politikájával, és új konszenzust keres a tiraszpoli vezetéssel. Láthatóan moszkvai támogatással: Dodon már régóta Moszkva első számú favoritja Moldáviában.)
(2) A krími orosz beavatkozást Putyin azzal indokolta: biztosítani kell, hogy az ottani nép szabadon, külső kényszerektől és fenyegetésektől mentesen, dönthessen arról, hogy vissza akar-e térni Oroszországoz. (Putyin, saját, utólagos bevallása szerint, mielőtt a beavatkozásról döntött volna, egy titkos közvélemény-kutatáson felmérte: a helyi lakosság tud és akar-e harcolni ezért a jogáért. Miután erről meggyőződött, látott hozzá a kétségkívül zseniális terv végrehajtásához.)
Azok az aggodalmak, hogy az új kijevi rezsim netán erőszakkal meg fogja akadályozni a nép szabad véleménynyilvánítását, messze nem voltak alaptalanok. Azokban a napokban egyre láthattuk, hogy Kijevből szerterajzó szélsőséges különítmények hogyan törik le sorra, országszerte, a nép tiltakozó mozgalmait. Putyint is megrázta ukrán szélsőséges fegyvereseknek a Kijevből hazatérő krími tüntetők autóbusz konvoja ellen intézett véres és brutális támadása (amikor is hét embert meggyilkoltak). Ami előrevetítette: mi vár a Krím orosz lakosságára, ha a junta náluk is felülkerekedik. Ehhez még hozzá kell venni: A KRÍMBEN 20 EZER FŐS UKRÁN HADSEREG ÁLLOMÁSOZOTT – annyi, mint messze egyetlen más ukrajnai megyében sem.
(3) A levelet (amelyet Vitalij Csurkin, Oroszország állandó ENSZ-képviselője a Biztonsági Tanács ülésén is felolvasott) Viktor Janukovics, az ország akkor még törvényes, bár posztjáról erőszakkal már eltávolított elnökeként 2014. március 1-én írta, és ebben az orosz csapatok segítségnyújtását kérte a törvényes rend helyreállításában. Putyin akkor még határozott álláspontot foglalt el: nem hajlandó elismerni a juntát (maximum halaszthatatlan napi ügyekben áll szóba velük), az ország törvényes államfőjének pedig még mindig Janukovicsot ismeri el. Erre hivatkozva kért – és kapott – felhatalmazást az orosz parlament felsőházától, hogy szükség esetén az orosz csapatokat a határokon túl is bevethesse. A mindmáig érthetetlen fordulat valamikor 2014. április közepe táján következett be – azzal, hogy Genfben hajlandó volt egy asztalhoz leülni a junta képviselőjével. Április végén visszavonatta az ukrán határról az abban a hónapban már másodszor odavezényelt csapatokat (kb. 35 ezer főről volt szó). Tette ezt annak dacára, hogy Kijevben már kitűzték az ATO-nak nevezett katonai büntető hadjárat kezdetének dátumát (május 2.), de április közepétől, második felétől a Donbassz mind több településén fegyveres összetűzések robbantak ki a felvonuló, benyomuló ukrán hadsereg, illetve az akkor még nagyrészt fegyvertelen civil lakosság között.
(4) A reményeket táplálta, egyrészt, Putyin 2014. március 18-i beszéde – amit annak a szerződésnek az ünnepélyes aláírása alkalmából mondott, amelynek értelmében a Krím-félsziget, illetve Szevasztopol városa újraegyesülnek Oroszországgal. Nagy beszéd volt, óriási beszéd! – történelmi beszéd is lehetett volna, ha Putyin tartja magát ahhoz, amit abban a beszédben mondott. Putyin – akkor úgy tűnt – végre leszámolt Oroszországnak az Egyesült Államokkal kapcsolatos illúzióival. Kemény értékelése szerint az USA felrúgta, lábbal tiporta a nemzetközi jogot, annak uralmát – és a vadnyugati kocsmák ököljogát honosította meg a nemzetközi politikában. OROSZORSZÁG MOSTANTÓL AZ AMERIKAIAK SZABÁLYAI SZERINT JÁTSZIK MAJD. Amit úgy lehetett érteni: ha érdekei úgy kívánják, vagy az ellenféllel elszaladt a gyeplő, Moszkva sem fogja visszatartani magát. Utólagos olvasatban: felméri, hogy a Donbassz védelme érdekében teendő erélyes lépései csakugyan annyira fenyegetik-e a világbékét, VAGY MAGA IS MEGENGED MAGÁNAK ESETENKÉNT EGY-EGY HARCIASABB FELLÉPÉST. Ma már számos külpolitika szakértő sürgeti: legyen már végre az orosz külpolitika erélyesebb, támadóbb – ha úgy tetszik, agresszívebb. KÜLPOLITIKÁVAL FOGLALKOZÓ EMBEREKNEK a világtörténelemből, a nemzetközi kapcsolatok történetéből illene tudni: A BÉKE ÉRDEKÉBEN IDŐNKÉNT ODA LEHET, ÉS ODA KELL CSAPNI, ha az ellenfél másból nem ért. «Addig üsd a vasat, amíg meleg» – tartja a szólás. Nos, a Krím «elvesztése» után/miatt a Nyugat «a padlón» volt. Egy újabb csapásra – hogy, t.i. Oroszország kiragadja a junta karmai közül az életveszélybe került Donbasszt – A NYUGAT, ABBAN AZ ÁLLAPOTÁBAN, ALIGHA TUDOTT VOLNA ÉRDEMBEN REAGÁLNI. A szankciókról pedig már sokan elmondták: azoknak semmi közük sem a Krímhez, sem „a minszki megállapodások be nem tartásához.
A másik: az orosz sajtó akkoriban eufóriában, a mennyországban volt. „Amerika, a NATO gyáva, Ukrajnáért úgysem mernek majd háborúzni”; „Meg sem állunk Berlinig, Párizsig, Londonig vagy New Yorkig”; „Alaszkát is visszavesszük” – harsogta akkoriban, diadalittasan, az orosz sajtó. Aztán egy szép napon minden megfordult. A tegnapi Háry Jánosok másnap riadtan nyüszítettek: „beavatkozni a Donbasszban? Isten őrizz! Az maga a világháború!” Ma is ezzel a hülyeséggel etetik a népet.
„MIÉRT KELL A RJAZANYI VÁNYÁNAK TEÉRTED HARCOLNIA?” – II.A LÁBJEGYZETEK-2
(5) A Donbassz oldalán több száz külföldi önkéntes harcol. Szerbiából, Franciaországból, Csehországból és Szlovákiából, Finnországból – ha igaz, még Magyarországról is van(nak) önkéntes(ek). De vannak önkéntesek Brazíliából, Peruból, Bangladesből – még az Egyesült Államokból is. Az ő esetükben igazán nem lehet mondani, hogy bárki, bármi is kötelezte volna őket erre. Hogy miért érkeztek távoli országokból, még távolibb földrészekről? Az okok ugyanazok, mint a Donbassz ÖNKÉNT fegyvert fogó harcosainak esetében. Erkölcsi kényszer: nem tudták tétlenül nézni az ukrán fasiszták tobzódását, a civil lakosság módszeres gyilkolását. (Sokan jelölnek meg konkrét fordulópontot életükben: például a 2014. május 2-i ogyesszai mészárlás, vagy a pontosan rá egy hónapra Luganszkot ért, kazettás bombával végrehajtott légitámadás.)
2017 áprilisában a Donyecki Népköztársaság vezetése összetartást rendelt el a tartalékosok számára. Az összetartáson való megjelenés – teljesen szokatlanul – önkéntes volt (ahogy az önkéntesség elvére épül a mozgósítás is). Mégis, az ország minden részéből özönlöttek a harcolni azonnal kész tartalékosok: több mint 27 ezer ember.
(6) A Donbassz népe ellen harcoló ukrán hadsereg, illetve terrorkülönítmények martalócainak mintegy 80 százaléka orosz nemzetiségű, illetve anyanyelvű. Annak a közkeletű (és a központi hatalom által is buzgón táplált) felfogásnak az alapján, miszerint az orosz, az ukrán és a belorusz voltaképpen egy nép, a szerző nyilván arra gondolt: Moszkvának közbe kellene lépnie, amikor (az idegen megszállóknak tekintett) junta mozgósítja az ukrajnai oroszokat.
A 84 napig az ukrán hadseregnek hősiesen ellenálló Szlavjanszk városának bevétele után az ukrán megszállók egyik első dolga volt, hogy tömeges razziát tartsanak: otthonaikból hurcolták el a 25 és 35 év közötti fiatal férfiakat. Az akció célja kettős volt: kiszűrni a városban esetleg megbúvó népfelkelőket, a népi hatalom szimpatizánsait. Másrészt azokat, akik „ártatlannak” bizonyultak, azonmód besorozták az ukrán hadseregbe.
(7) A Lavrov külügyminiszter által kiváltképpen forszírozott minszki „fegyverszünetek” jellegzetessége volt, hogy mindig akkor köttettek meg, amikor a néphadsereg offenzívában volt. (És sohasem akkor, amikor az ukrán hadsereg támadott). 2014 augusztusában a Donyeck közelében lévő Ilovajszk városánál – hosszú, véres, kegyetlen harcok után – a néphadseregnek sikerült bekerítenie és lényegében megsemmisítenie az ott körülzárt 8 ezres ukrán egységet. AZ UKRÁN HADSEREG AKKOR AZ ÖSSZEOMLÁS SZÉLÉRE JUTOTT, MAGA POROSENKÓ „ELNÖK” KÉRT FEGYVERSZÜNETET. Erre jött létre szeptemberben a „Minszk-1” megállapodás. Amelyik négy hónapot sem ért meg, lévén, hogy az ukrán fél egy pillanatig sem tartotta be azt. 2014 végére már napnál világosabb volt, hogy a fegyverszünet megbukott. A Donbassz néphadserege ekkor támadásra szánta rá magát: felszámolandó a Donyecket közelről fenyegető debalcevói betüremkedést. A moszkvai diplomácia érezhető nyomása ellenére a támadás megindult. Moszkvában is jobbnak látták nem akadályozni az akciót, minthogy akkor nagyon kilógott volna a lóláb. Ismét egy újabb katlan jött létre, január-februárban megint csak súlyos, véres harcok után (noha neki magának is súlyos veszteségei voltak) a Donbassz néphadserege felülkerekedett, és felszámolta a betüremkedést (az ukrán hadsereg újból elvesztette kb. nyolcezer katonáját). Moszkvában azonban már toporogtak a türelmetlenségtől, és alig hogy véget ért a csata, azonnal elrendelték az újabb tűzszünetet. Noha a néphadsereg még folytatta volna előrenyomulását, lehetőleg Donyecktől lőtávolságon kívülre szorítandó vissza az ukrán hadsereget. A front így megint befagyott, az ukrán hadsereg ismét megmenekült, és a kezén maradt elővárosokból folytathatta Donyeck, annak elővárosai, illetve a környező települések rendszeres ágyúzását. A Minszk-2 megállapodás mostanra ugyancsak lényegében kimúlt – de taktikai okokból egyik fél sem kívánja hivatalosan is felrúgni azt. Így folytatódik a tojástánc, születnek az újabb és újabb tűzszünetek, amelyeket az ukrán fél ugyanúgy nem tart be, mint ahogy korábban sem.
(8) Miután a Krím visszatért Oroszországhoz, Moszkva – mindenféle ellenszolgáltatás nélkül – mintegy egy milliárd dollár értékben, visszaszolgáltatta Ukrajnának a félszigeten „ragadt” fegyvereit (amelyek nyilván jól jöttek a Donbassz népe elleni népirtó háborúban). A moszkvai diplomáciára, a Donbassz vonatkozásában legalábbis, egyébként is jellemzők az egyoldalú – hogy ne mondjam, bárgyú és ostoba – gesztusok.
(9) 2014. márciusában Putyin még arról fogadkozott: sohasem fogják elismerni a törvénytelen juntát, és vele érintkezni is csak mindennapos, halaszthatatlan ügyekben fognak. Ehhez képest április közepén már egy asztalhoz ültek Genfben egy olyan többoldalú tárgyaláson, amiről eleve tudni lehetett, hogy kudarcra van ítélve. A 2014. május 25-én megtartott ukrajnai elnökválasztást követően Moszkva hivatalosan is elismerte a törvénytelen juntát – noha ezek a választások az általános terror, a megfélemlítettség légkörében, minden érdemben ellenzéki erő kizárásával történtek. Az utóbbiak ikonikus alakja, Oleg Carjov, a korábbi állampárt talán egyetlen becsületes, bátor képviselője – aki eredetileg indulni akart a választáson – is kénytelen volt menekülőre fogni. Miután az őt ért több, súlyos fizikai inzultus után immár a családját is halálosan megfenyegették. (Ez volt az a választás, amikor éppen hogy csak bezárták a választási helyiségeket, a Nyugat máris hozsannázásban tört ki a „demokrácia ukrajnai győzelme” fölötti örömében.) Ma már egyre több orosz politológus bírálja a junta elismerését. Ami azért is súlyos, merőben hibás döntés volt, mert ezzel egy nemzetközi politikus, egy tárgyaló partner szintjére emelt egy olyan cégéres gazembert, aki még soha egyetlen ígéretét, egyetlen általa aláírt szerződést sem tartott be.
Oroszország – teljesen érthetetlenül – gazdaságilag segíti Ukrajnát. Alekszej Miller Gazprom-vezér például feleannyiért adja a földgázt Ukrajnának, mint például a kelet-közép-európai országoknak (amelyek – Ukrajnával szemben – mindenkor rendben fizetnek a megvásárolt földgázért). Amikor moszkvai illetékeseket megkérdezték, hogy miért teszik ezt, a válasz az volt: így akarnak segíteni az ukrajnai kisembereken. Egy alkalommal azonban, miután kiderült, hogy Oroszország továbbra is változatlan áron szállítja a földgázt, az ukrán kormány mégis alaposan megemelte a lakossági gázárakat. Ezek a tízszeresükre nőttek 2014, a náci puccs győzelme óta.
(10) Bár a Donbasszban is elrendelték a sorkatonai szolgálatot – egyedülálló és szokatlan módon a bevonulás mégis önként történik. Ugyanez volt érvényes a tartalékosok számára idén áprilisában elrendelt összevonáskor is. A megjelenés önkéntes volt. Ezzel együtt is, az ország minden részéből több mint 27 ezer tartalékos – közöttük nők is – sereglett a gyülekezés helyszínére.
(11) 2014 tavaszán, a krími válság napjaiban Putyin elnök háromezer orosz katonát küldött a félszigetre, azzal a feladattal, hogy szükség esetén védjék meg a helyi lakosságot a provokációktól, a népszavazást erőszakkal megakadályozni akaró kísérletektől. A katonák kiküldésére a szevasztopoli orosz támaszpontról Ukrajnával megkötött államközi szerződés adott lehetőséget. A szerződés értelmében Oroszország 25 ezer katonát állomásoztathatott a támaszponton. A kérdéses időpontban 16 ezer katona volt a bázison, így a háromezer katonával is bőven belül voltak még az engedélyezett keretben. A katonák nem avatkoztak be (egyedül ukrán és krími tatár nacionalistáknak a krími autonómia parlamentje elleni támadása idején – amikor az orosz védők számára a helyzet kezdett kritikussá válni – vonultak ki a parlamenthez. Nem tettek semmit – puszta megjelenésük azonban elég volt ahhoz, hogy a támadók szétszaladjanak.
A katonák zordak, hallgatagok voltak, de a kérdésekre udvariasan válaszolgattak. Ezért ragadt rajtuk az „udvarias emberek”jelző.
(12) 2014 július elejétől az ukrán hadsereg elsöprő erejű offenzívát indított. Jelentős területek (így az ország egész északi része) jutott a junta kezére. Augusztus közepére a helyzet kritikussá vált: félő volt, hogy a Donbassz összeroppan az ukrán hadsereg túlerejétől. Ekkor első ízben nyújtott jelentős katonai segítséget Oroszország. A szállított fegyverek muníció elegendőnek bizonyultak, hogy a néphadseregek ne csak megállítsák az ukrán előrenyomulást, de ellentámadásba menjenek át. Felszabadították Luganszkot a bő egy hónapja tartó totális blokád alól. A néphadsereg utat tört magának az Azovi-tenger partja felé, és gyors ütemben nyomult előre Mariupol, az ukrán partszakasz legnagyobb, az év júniusában elfoglalt kikötővárosa felé. A junta oda költözött közigazgatása, de a hadsereg jó része is, már elmenekült a városból, ahová lényegében már csak be kellett volna vonulni. Ekkor jött a „Minszk-1”fegyverszünet, ami leállította a néphadsereg minden további előrenyomulását. Mariupol így a junta kezén maradt (amit azóta jószerével bevehetetlen erőddé építettek ki). Elmaradt a donyecki repülőtér visszafoglalására akkor tervezett hadművelet is. Az ukrán hadsereg így ott berendezkedhetett, és onnan ágyúzhatta Donyeck közeli kerületeit, lakótelepeit.
(13) Dmitrij Medvegyev miniszterelnök vágta oda ezt a nyegle választ hozzá forduló nyugdíjasoknak, akik a megélhetésre már-már nem elegendő nyugdíj felemelését kérték tőle.
(14) Dmitrij Peszkov elnöki szóvivő francia állampolgársággal is rendelkező lányáról van szó. Feleségének pedig amerikai állampolgársága is van. Ugyanakkor Szergej Lavrov külügyminiszter lánya az Egyesült Államokban él (amivel, adott esetben, a miniszter zsarolható, ha nem zsarolják őt máris). Holott korábban az államfő úgy rendelkezett: a felső vezetés külföldön élő családtagjait haza kell hozni.
(15) Oroszország, az általa építendő gázvezetékekhez kénytelen nagy mennyiségben csöveket importálni. Nemrégiben ment vissza egy ilyen üzlet Németországgal: szakértők ennek egyik okaként a Krímmel kapcsolatos, ellenséges német álláspontot tudták be.
(16) Igor Sztrelkov (valódi családneve: Girkin) az orosz állambiztonsági szervek nyugalmazott alezredese. Önkéntesként megjárta a délszláv háborút, a két csecsenföldi háborút. 2014 tavaszán a Krímbe ment, az ottani forrongások idején. Miután a félsziget ügye megoldódott, mintegy ötvenfős csapatával a leginkább forrongó Szlavjanszkba ment, ahol hamarosan az élére került a helyi népfelkelőknek. A város katonai vezetőjeként ráncba szedte az addig szedett-vedett népfelkelőket, egységes, ütőképes sereget faragott belőlük. Irányítása alatt a város 84 napig hősiesen tartotta magát az ostromló ukrán csapatokkal szemben. Június folyamán azonban óriási ukrán túlerő sorakozott fel a város alatt. Sztrelkov hiába sürgette több alkalommal, a nyilvánosság előtt is Putyint, hogy segítsen, az orosz államfő a kisujját sem mozdította. (Haragudott Sztrelkovra, mert álláspontja szerint az ő szlavjanszki „kalandja” provokálta ki a Donbassz elleni ukrán támadást.) Amikor július első napjaiban megindult az elsöprő erejű ukrán offenzíva, a város reménytelen helyzetbe került. Igor Sztrelkov már csak egyet tehetett: csapatainak megőrzése céljából, egy ügyes hadmozdulattal, sikerült kicsúsznia a város köré vont ostromgyűrűből.
Donyeckbe érve – saját elmondása szerint – olyan összeesküvés nyomaira bukkant, melynek célja volt Donyeck feladása (már a közeli napokban). Bátor fellépésével kiváltotta sokak rokonszenvét, és hamarosan megtették a Donyecki Népköztársaság honvédelmi miniszterének. Alig telt el azonban két hét, és máris menesztették posztjáról (értésére adva egyben, hogy jobb, ha távozik az országból is). Igor Sztrelkov így visszatért Moszkvába, ahol egyre hangosabb bírálója lett Putyinnak és környezetének (kiváltképpen pedig az általuk a Donbasszban követett megalkuvó, az ottani lakosság rovására egyezkedő, a konfliktus vég nélküli elnyújtására törekvő) politikájának. Sztrelkov körül politikai mozgalom formálódott ki és formálódik ma is, ő maga azonban igyekszik meggyőzni ellenfeleit, hogy nincsenek politikai ambíciói. Létrehozott egy széles körben ismert segélyszervezetet, amely igyekszik segíteni a Donbassz harcosait (nemcsak humanitárius segélyek, de fegyverek, alkatrészek katonai ruházat szállításával is).
(17) A Krím „annexiója” valójában távolról sem volt az a sima, „csontmentes” akció, mint aminek Nyugaton (és nálunk is) beállítják. PUTYIN, AMIKOR AKCIÓJÁT ELHATÁROZTA, AZ OTT MÁR KIBONTAKOZOTT NÉPMOZGALOMRA ÉPÍTETT. (Más szóval: saját bevallása szerint el sem kezdte volna, ha nincs meggyőződve, hogy ez az akciója találkozik majd a lakosság aktív támogatásával. Titkos felmérést készíttetett, amiből kiderült: a lakosság kész lesz tevékenyen közreműködni. Hogy az akció végső soron gyorsan, gördülékenyen zajlott, az az orosz hadsereg, illetve a helyi lakosság aktív együttműködésének köszönhető.
Miközben a Krím városai már forrongtak, az ellenség sem aludt. Terjedt a híre, hogy a junta jelentős katonai erők kiküldésére készül, a Krím tömegmozgalmának vérbe fojtására. (Nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy A FÉLSZIGETEN HÚSZEZER UKRÁN KATONA ÁLLOMÁSOZOTT (igaz, többségük krími volt). Nem tétlenkedtek a junta helyi hívei sem.
- február 26-án a krími autonóm parlament (Szimferopolban, az autonómia székhelyén) döntésre készült az immár az Oroszországhoz való csatlakozásról kiírandó népszavazás ügyében. A junta híveiből, továbbá szélsőséges krími tatár nacionalistákból álló, mintegy kétezres – agresszív – tömeg a parlament megostromlására készült. Több száz szimferopoli lakos (délután még háromszáz szevasztopoli is csatlakozott hozzájuk) saját testével próbálta útját állni az ostromlóknak. Az erők azonban egyenlőtlenek voltak, az agresszív ellentábor egyre jobban nyomta vissza a védőket. A szembenállás véres tömegverekedésbe torkollott, több halottal és tucatnyi sebesülttel (a támadók egyikénél-másikánál lőfegyver is volt). Már-már úgy tűnt, hogy a parlament „elesik” – amikor a kritikus pillanatban orosz katonák bukkantak fel. Puszta megjelenésük is elég volt ahhoz, hogy a támadók szétszaladjanak. (A parlament másnapi ülésén a képviselők egyhangú szavazatával ki is tűzték a népszavazást.)
Összetűzésekbe torkolló megmozdulások voltak a Krím több más városában is. Ott azonban a nacionalisták kisebbségben voltak. A helyiek alaposan ellátták a bajukat és meg is kergették őket.
Némileg hasonló volt a helyzet a Donbasszban is (csak ott orosz csapatok nélkül). És bár az orosz sajtó a helyiek gyávaságáról, tehetetlenségéről cikkezett, Donyeck és Luganszk lakói kiálltak magukért. Mindkét városba több autóbuszon náci suhancok érkeztek, „rendcsinálás” céljából. A feldühödött helyiek eltángálták, meg is alázták őket (most a nácikat térdeltették le). A végén elkergették a hívatlan vendégeket, akik a rendőrség védelme alatt menekültek autóbuszaikkal.
Harkovban is véres összecsapásokra került sor. Kétszer is meg kellett ostromolni a megyei közigazgatási hivatalokat. A helyiek elfoglalták az épületeket, és alaposan ellátták az oda magukat befészkelt náci suhancok baját. (Akik azóta bőségesen törlesztettek az utóbb mégis a junta ellenőrzése alá került, elsöprő többségében oroszok lakta, másfél milliós iparvárosban. Melynek lakosságát azóta is rettegésben tartják.)
(20) A Minszkben folyó huzavonát a Donbassz lakosságának, a néphadseregek harcosainak túlnyomó többsége elutasítja. Az emberek látják: EZEK A FEGYVERSZÜNETEK, EGYOLDALÚAN, SZINTE CSAK AZ UKRÁNOKNAK KEDVEZNEK: alkalmat teremtenek arra, hogy összeszedjék magukat, rendezzék soraikat, az ukrán hadvezetés terveinek, céljainak megfelelően átcsoportosítsák, felvonultassák fegyverzeteiket, haderőiket, friss erőkkel cseréljék le a megfáradt, veszteségeket elszenvedett egységeiket (jóllehet, a minszki megállapodások mindezt tiltják). A Debalcevónál ismét súlyosan megtépázott, nagy vérveszteségeket szenvedett ukrán hadsereg mára helyreállt, megerősödött. Az sem elhanyagolható, hogy jelentős számban érkeznek korszerű fegyverek az ukrán hadsereg részére Nyugatról. Magyarországon is több alkalommal megfigyelték már kelet felé tartó, amerikai gyártmányú fegyvereket, harckocsikat, stb. szállító szerelvények áthaladását az ország területén.
(21) A korábban már említett Igor Sztrelkovot rengeteg támadás, rágalom érte a Szlavjanszkból történt elvonulása miatt. Pedig az adott helyzetben más lehetőség már nem maradt (ha már Oroszország nem volt hajlandó kinyújtani segítő kezét, még ha akárcsak burkolt formában is). Ha akkor a nemzetőrök ott maradnak a városban (számuk mintegy ötezer volt, ami nem elhanyagolható szám a ma is csupán 30-40 ezresre becsült néphadseregben, miközben az ukránok jó kétszer annyian vannak), akkor felmorzsolták volna őket, és írmagjuk sem maradt volna.
(22) Annak, hogy a lakosság (és a frontharcosok) negatívan viszonyulnak a minszki megállapodáshoz, az egyik legfőbb oka, hogy az emberek látják: EZEK A MEGÁLLAPODÁSOK A GYAKORLATBAN, EGYOLDALÚAN, CSAK A DONBASSZ SZÁMÁRA JELENTENEK KÖTELEZETTSÉGEKET. Az ukrán fél kezdettől fogva fittyet hány minden rendelkezésre (amiben – mindenben – az EBESZ megfigyelői missziója cinkosan a kezére játszik). Az emberek keservesen tapasztalják, nap mint nap, hogy A FEGYVERSZÜNETEK VÉDTELENNÉ, KISZOLGÁLTATOTTÁ TESZIK ŐKET AZ UKRÁN TÜZÉRSÉG CSAPÁSAIVAL SZEMBEN. Mivel a megállapodást – MOSZKVA SZIGORÚ, MONDHATNI KÍMÉLETLEN INTENCIÓI FOLYTÁN – csak a néphadseregek tartják be, GYAKORLATILAG MÉG AZT IS MEGTILTJÁK, HOGY ÖNMAGUK, A BÉKÉS LAKOSSÁG VÉDELME ÉRDEKÉBEN VISSZALŐJENEK (az offenzíváról már nem is beszélve: gyakorlatilag Debalcevó volt az utolsó olyan település, amelyet – 2015 februárjában – a néphadsereg támadó hadművelettel visszahódított az ukránoktól. Azóta csak az ukránok újabb és újabb területfoglalásairól hallunk.) A néphadseregek keserű dühvel, tehetetlenül kénytelenek végignézni a békés települések módszeres ágyúzását. Tűrniük kell, hogy a rájuk is záporozó lövedékek miatt bajtársaik sora veszti életét, vagy sebesül meg. Arról pedig szó sem lehet, hogy maguk kezdeményezzenek tüzet. Például, amikor látják, hogy ellenük a korábbinál is pusztítóbb ütegeket, veszélyes közelségbe telepítenek, (amit normális esetben megelőző tűzcsapásokkal lehetne és kellene akadályozni). Azt ma már az EBESZ is kénytelen megállapítani: az ukrán hadsereg a korábbiaknál nagyobb tűzerejű tüzérségi eszközökkel lövi a békés lakosság otthonait, a létfontosságú közműveket.
Maguk a lakosok pedig már régen mondogatják: sokszor még a tényleges hadműveletek sem olyan veszedelmesek rájuk nézve, mint a tűzszünetek. Éppen mivel a néphadsereg tüzérsége maximum nagy ritkán veszi a bátorságot ahhoz, hogy a Moszkvában szent tehénként imádott, és irgalmatlanul a Donbasszra kényszerített „Minszk” dacára – amikor az ellenséges tűzcsapások már elviselhetetlenekké válnak – válaszul ők is odapörköljenek a másik félnek.
(23) Szevasztopol kétségtelenül kulcsfontosságú szerepet foglal el a katonai stratégiában. Akié ugyanis az orosz támaszpont, a Krím – gyakorlatilag azé a Fekete-tenger. Egyes értékelések szerint azzal, hogy az amerikai kormány 5 milliárd dollárt áldozott egy neki engedelmeskedő kijevi kormány létrehozására, az egyik legfontosabb cél a szevasztopoli orosz támaszpont megkaparintása volt. (Az amerikai közbeszerzési hivatal a lapokban már meg is hirdette a tendert a támaszpontnak az amerikai igényeknek megfelelő átépítésére.) Az amerikaiak szankciós dühének egyik forrása: kicsúszott a kezükből a már-már a zsebükben érzett szevasztopoli támaszpont.
(24) Valójában nem tudjuk, hogy a kényszerű tétlenség – az áruló, a győzelmeket tőlük újra és újra ellopó fegyverszünetek – milyen demoralizáló hatással vannak a néphadsereg katonáira. Hellyel-közzel felbukkannak hírek az alkoholizmus, a kábítószer-élvezet terjedéséről, a tehetetlenség érzéséből fakadó öngyilkosságokról – főként pedig dezertálásokról.
A fegyverszünetek sajátos áldozatává lett egy brazil önkéntes, Rafael Luisvarghi. A tehetséges, oroszul meglehetősen jól beszélő fiatalember az egyik internacionalista egység parancsnok-helyettesévé nőtte ki magát (és mint ilyenre, felfigyelt az Ukrán Nemzetbiztonsági Szolgálat, az SZBU). A kényszerű tétlenség miatti elkeseredésében a fiatal parancsnok elhatározta: akkor inkább hazatér. A hosszú úthoz azonban nem volt pénze, ezért e-mailek tucatjaiban keresett állást. Egyet (mint kiderült, az SZBU egy „fal” cégénél) sikerült is szereznie. A gépet, amelyen Ogyesszába utazott, az SZBU útközben Kijevbe parancsolta, ahol már várták az elhárítás emberei. Három hónapig vallatták, kínozták, mígnem 13 évi börtönt kapott, amiért egy „törvénytelen fegyveres alakulatnál” szolgált. A legutolsó ismert hír szerint a fellebbviteli bíróság az ítélet további súlyosbítására készült.
(25) Oroszország egyetért a minszki rendezési tervnek azzal a részével, hogy a Donbassznak azok a részei, amelyek jelenleg a népi erők ellenőrzése alatt állnak – cserében azért, hogy visszatérnek Ukrajnához (nota bene! a kijevi rezsim uralma alá, lévén, hogy sehol sincs szó arról, hogy ezt megelőzően el kell távolítani az ország éléről a náci puccsista juntát) – különleges státuszt kapnak (a Donbassznak jelenleg [már] ukrán uralom alatt álló részére a különleges státusz nem vonatkozna: ők már Ukrajna éppúgy szerves részének számítanak, mint bármelyik másik ukrajnai megye. Lakói tehát teljesen hiába szavaztak az elszakadásra 2014. május 11-én.)
A különleges státuszú területek (orosz betűszóval: ORDLO) – elvileg – széles körű autonóm státuszt kapnának: korlátozott önállóságot a külkapcsolatok ápolása terén, saját rendfenntartó erőket, saját, csak e régióra vonatkozó jogszabályok megalkotásának jogával, saját önkormányzati választások megtartásának a jogával (persze, az ukrán törvényekkel összhangban). Ezeken a helyi választásokon az ukrajnai pártok is indulhatnának.
Itt csak két gond van:
- Az elmúlt három és fél év véres, kegyetlen, népirtó háborúja után a Donbassz népe immár hallani sem akar az Ukrajnához való visszatérésről: sem egy, a mostaninál beszámíthatóbb kormány mellett, még kevésbé pedig annak a juntának a „védőszárnyai” alá, amely ellen küzdve annyi vért ontottak, annyi áldozatot hoztak.
- Semmilyen biztosíték nincs arra, hogy Porosenkó éppen ezt a megállapodást fogja betartani – amikor ennél sokkal kisebb horderejű megállapodásokhoz sem tartotta magát. Látni kell, hogy POROSENKÓ SZÁMÁRA CSAK A TOTÁLIS GYŐZELEM AZ ELFOGADHATÓ. És ha az orosz vezetés naiv, bárgyú módon azt hiszi, hogy most az egyszer Kijevben tényleg tartják majd szavukat, keservesen fognak csalódni. Aminek levét azonban nem ők, hanem a Donbassz sokat szenvedett népe fogja meginni. BORÍTÉKOLHATÓ: POROSENKÓ HA ESETLEG, A NYUGAT NYOMÁSÁRA, SZAVÁT IS FOGJA ADNI A DONBASSZ AUTONÓMIÁJÁNAK BETARTÁSÁRA, AZT AZ ELSŐ ADÓDÓ ALKALOMMAL MEG FOGJA SZEGNI. Ha egyszer már birtokon belül érezheti magát, többé semmiben sem fogja visszafogni önmagát, hogy véres bosszúhadjáratba, terrorba kezdjen a katonai erővel nem, ám ármánnyal, a moszkvai kamarilla árulásával kicselezett, majd térdre kényszerített Donbasszban. A délszláv háború rémségei semmik lesznek ahhoz képest, ami a Donbasszra vár, ha egyszer megyeszékhelyekké visszaminősülő fővárosaikban felvonják a kék-sárga ukrán (náci) lobogót. Tízezrek kivégzése, százezrek börtönökbe, koncentrációs táborokba zárása, etnikai tisztogatás, az orosz lakosság elűzése, hogy helyükre „igazi” ukránokat telepítsenek Galíciából, Nyugat-Ukrajna többi részéből. No és, persze, NATO-támaszpontok nem csak Harkov közelében, de a Donbasszban is. És megkezdődik majd a palagáz környezetgyilkos kitermelése is.
(26) Nyikolaj Vasziljevics Gogol, orosz író (1809-1852) a mai Ukrajna területén élt. Nevét az ukrán nyelv, és a délorosz tájszólás is (amelyben a „g” helyett „h”-t mondanak) Hoholnak ejti. A „hohol” szó azonban ma már az ukránok számára tartogatott egyik legnegatívabb, legsértőbb kifejezés. Az ukránok közül a leginkább bunkóknak, tahóknak tartott emberekre szokták mondani. (Az ukránok körében ennél sokkal több, becsmérlőbb jelzőt tartogatnak az oroszok számára.)
Site Title 